A párkapcsolat mindenképp a legfontosabb dolog kell legyen az életben vagy az is csak egy a többi közül?

10

Ja, csak az egyikért jóval többet lehet tenni, mint a másikért... És érthetetlen számomra, hogy ha valakinek az egyik nem megy, miért dobja el auzomatikusan a másikat is. Teljesen logikátlan.

12: Pedig végtelenül egyszerű: kinek melyikre van éppen jobban/nagyobb igénye... Mondjuk 70 évesen valószínűleg én is telibe fogom már fosni a férfi-nő témát.

Ha ahelyett, amit inkább igényelnél, mindig csak marad az, amit egyszerűbb összehozni, nem feltétlenül leszel elégedett. Jobb, mint a semmi persze, de idővel egyre "kevesebb" lesz, és egyre jobban tud frusztrálni, hogy közben egy természetes, alapvető igényed nem teljesül. Igen, tudjuk, nem levegő, nem táplálék stb. = nincs rá szükség ahhoz, hogy életben maradjon az ember, úgyhogy végül is kuss... Na, nekem meg ez az érzéketlen hozzáállás az érthetetlen.

13

De ez olyan, mintha valaki nem tudná megengedni magának, hogy Michelin csillagos étterembe menjen, ezért inkább száraz kenyeret eszek, holott bőven lenne lehetősége a kettő között szinte bármire.

Barátok és szociális háló nélkül élni pedig akkor is nyomorult, ha az embernek van párja.

#6 vagyok, azért azt nem írtam hogy egyáltalán nincsenek barátaim. Tartjuk a kapcsolatot messengeren, és próbálunk találkozni. Csak egyrészt térben is nagyon szétszóródtak az emberek, országhatáron túl is. Volt akit így a covid miatt évekig nem láttam. Pedig Bp-en élTünk mind, szóval nem valami elöregedő faluban ahonnan húznak el a fiatalok. De már csak én maradtam itt, mindenki más elment. Nagyrészt csak agglomerációba, de van aki messzebbre. Másrészt aki meg viszonylag közel is lakik, azzal a gyerekek a nehézség. Megbeszélünk valamit, HÓNAPOKIG szervezzük össze 3-4 család programját, és előző este 99%, hogy valaki lemondja mert lázas a gyerek (legutóbb pl mi voltunk ezek a szerencsések). Vagy mikor az egyiknek déltől kettőig van alvásideje, a másiknak tizenegytől egyig, a harmadiknak meg kettőtől háromig. És max 5-ig tudunk találkozni, mert altatásra haza kell érni. Na akkor bazi nehéz.

Nyilván lesznek ezek a gyerekek nagyobbak is, önállóbbak, elmarad majd a napközbeni alvás. Akkor könnyebb lesz. De most abban az időszakban vagyunk több, egymástól független baráti társasággal is, hogy szinte lehetetlen találkozót összehozni. Amikor mégis találkozunk nagy nehezen 1-2 órára akkor meg mindenki fél szemmel a kölkét fegyelmezi.

Az én anyáméknak is van amúgy sok barátjuk akikkel nagyon szoros a kapcsolatuk, szóval van előttem jó példa. Remélem, hogy a harmincas, babázós éveken ha túl vagyunk, utána majd kicsit visszatalálunk egymáshoz mi is. De az a feelig ami egyetemistaként meg fiatal felnőttként volt, hogy ha két hétig nem találkoztam pl a legjobb barátnőmmel már soknak számított, na az nem lesz soha. A legjobb barátnőméknek pedig még csak gyereke sincs, de kénytelenek voltak az ország másik végébe költözni mert ott találtak olyan munkát meg ingatlant ami megfelelt nekik. A felnőtt élet szívás sokszor. Barátok szempontjából mindenképp.

Én meg a 6-os és a többi voltam, barátok terén itt kb. az a helyzet, hogy senki nem fog engem, szerencsétlen vénlány Micikét tutujgatni, amikor neki ott a párja, foglalkozni kell a párkapcsolatukkal, a házzal, az esküvővel, a "babaprojekttel" vagy a már meglévő kicsikkel. Meghalni sincs idejük, ha néha mégis akad valamennyi, azt nyilván előbb fogják az épp hasonló élethelyzetűre fordítani, mint a nyomi kis szinglikére, akinél az említettek közül egyik sem téma, teljesen érthető ez is.

Továbbá igen, lehet érte hibáztatni, mondván, hogy akkor magamnak köszönjem..., de nekem sincs kedvem ezeket hallgatni, ezekhez kapcsolódni. Teljesen idegen világ számomra az egész, és csak fokozza a frusztrációm.

Ugyanez a családtagokkal, rokonokkal. Túlnyomó többségük idősebb, anyámék generációja. Az az egy-egy kivétel meg a párjával a házukon dolgozik vagy a férjével a 3 kicsi gyerekkel próbálnak boldogulni a mindennapokban. Velük sem sokra megyek. Az "okosságaikhoz" nincs kedvem, a burkolt (vagy legalábbis igyekezett) sajnálkozásukhoz sem, tök jó az összedolgozásuknak köszönhetően szépülő ház vagy amott a 3 gyerek, de ezekkel is mit kezdjek, nem az én örömöm, a másénak meg bocs, de nem tudok őszintén örülni úgy, hogy nekem ennyire krvára nem jött össze - igen, tudom, szégyelljem magam ezért is...