Későn ébredtem. Hogy állítsam le magam?

Világ életemben egyedül voltam, és jó volt így nekem. Nem érdekeltek a lányok azon túl, hogy megnéztem őket az utcán. Kapcsolatba bonyolódni eszem ágában sem volt soha, nem is kerestem a társaságukat, ők sem az enyémet. Ezt az állapotot fenn is tartottam volna akár életem végéig is, jól éreztem így magam.

Nagyjából egy éve viszont elkezdődött valami. Előjött egy egyre erősödő belső kényszer, hogy párt találjak, hogy családom legyen, és hasonlók. Próbáltam ennek ellenállni, egyre kisebb sikerrel. Úgy tűnik, az ember egyszerűen erre van programozva genetikailag.

A gond valójában az, hogy semmi gyakorlatom a témában, és az életkörülményeimet sem úgy alakítottam, hogy egy társ beleférjen. Ismerkedési lehetőségem sem nagyon van, de ha lenne, akkor sem tudnám rászánni magam, hiszen felborítaná a megszokott életritmust. De a kínzó érzés meg mindig ott van, és egyre sürgetőbb, lassan beleőrülök.

Nem lehet ettől valahogy szabadulni? Hogy minden úgy legyen, mint régen. Kicsit késő lenne már mindent nulláról kezdeni, 28 éves vagyok.