Lassan belebetegszem a saját hülyeségeimbe. Mit tegyek?

Hogy is kezdjem... Adott egy lány, aki kedves, okos (néha viszont elég hülye..), figyelmes stb... Külsőről nem mondok véleményt, valakinek szép valakinek meg nem. Viszont ő ezek mellett egyáltalán nincs tisztába a képességeivel, önbizalma Hál'Istennek a 0-ról felugrott az 1-re, de amint képes rá, valahogy a földbe tiporja azt az 1-est. Ennek következtében befordul, bőg és szomorú számokat hallgat. Nos, ez a lány én lennék. És persze jól tudom, hogy ez mind az én hibám, én jutottam el idáig és nekem kéne felállnom. Mégsem megy. Az egyetlen dolog amibe talán menekülhetnék az a vallás. És innen jön a legfontosabb dolog. Van egy bátyám, aki idősebb nálam. És neki van egy nagyon jó barátja, akit a vallásunk miatt ismert meg. Régen sajnos nem beszéltem vele sokat, ha hívtak valahova elment egyedül, mint lány. Ha átjött néha váltottunk pár szót. Valahogy az évek elérték, hogy megszeressem. Nagyon kedves, vicces (és talán ez az egyetlen dolog ami fontos egy fiúban...) és szerencsére magasabb nálam (elkeserít, hogy sok fiú ki tetszene nekem, alacsonyabb nálam, de ha már vicces az se érdekel.:D). Persze ha elmennék olyan helyekre ahova ő mindig megy, akkor lehet, hogy összebarátkozhatnánk. De mi van ha nem? Mi van ha én semmit nem jelentek neki. És tudom, hogy nem kéne ilyen hülyeségeken agyalnom, de most mégis, hogy tudnám ezeket a gondolatokat megszüntetni? És ráadásul ha arra gondolok, hogy elmenjek olyan helyre ahol ő is ott van, nagyobb félelem fog el, mint ha végig kellene sétálnom éjszaka egy nem kivilágított temetőn.

A kérdés: Mit tegyek? Ne mondjátok légyszi, hogy felejtsem el a fiút, mert ő nem olyan, akit egyszerű elfelejteni. Ja és bármikor szívesen fogadom ha valaki goromba velem, de most nagyon nem érdekel.

Ja és bocsi a hosszú sztoriért. :S

16/L