Veled volt már úgy, hogy annyira szerettél valakit, hogy bármilyen is volt az illető, idealizáltad? De közben érezted, hogy valami nem jó?

Nagyon össze vagyok zavarodva. Szeretek valakit, de csak plátóian, mert ahhoz eddig nem volt merszem, hogy közeledjek feléje. Amikor megakart ismerni, nagyon rideg voltam, ahogy mindenkivel, mert alapból önbizalom hiányos voltam, de kezdek rájönni arra, hogy nincs okom...remélem. Pszichológushoz járok, ami hasznomra vált. Hamar segített ráébrednem, hogy semmi okom görcsölni. Igyekszem megnyílni, de abban nem tud segíteni, hogy szóba álljak a kérdésben említett személlyel. Úgy érzem, amiket tanácsol, vagy amire én próbálom rábírni magam érte, nála nem hatna, mert ő "kivetélés személy", mint valami isten. Próbáltam közeledni hozzá, és úgy éreztem jól sül el és csak én reagálom túl. de aztán rájöttem, hogy tévedek, nagyon zavarba hoz, úgy érzem nem tesz jót a túlzott önmarcangolásom és csak jobban kritizál ha ezt látja rajtam. Néha azt látom, hogy átlagosabb jellemű lányokkal is elvan akik nem szorongnak és önmagukat adják, és csak én vagyok a hülye aki görcsöli magát és a pszichológusom is azt tanácsolja, hogy gyűrjem le ezt a gátlást, és más emberekkel szemben ezt teszem, de vele szeme nem tudom, mert ő "az isten".

Voltál már ilyen helyzetben, és ha igen, hogy alakult a sorsod, talán tényleg csak nem kell görcsölnöm?