Mi a jobb? Tudni, hogy nem kellek neki, vagy bizonytalanságban tovább reménykedni, hogy hátha mégis?

Én már teljesen kikészülök ettől. A megérzésem és az ösztöneim azt súgják, hogy hasonlóan érez, mint én, de nagyon zárkózott, mindent úgy kell harapófogóval kihúzni belőle. Az érzéseiről nem beszél, még egyszer régen szólta el magát, hogy így is túl sok mindent kimondattam már vele, amit amúgy nem szokása megtenni másokkal... ebből arra következtettem, hogy talán mégsem közömbös. Meg hát a pillantásai... azoktól néha a nemlétező szőr is feláll a hátamon... viszont nem mozdul, nem lép, nyilván ebben erős gátló tényezőként játszik szerepet a felesége, illetve az én férjem, de most nem is ez a lényeg.

Tudom, hogy ezt le kell zárnunk, tudom, hogy ezen túl kell lépnem, mielőtt bármi történik, de nekem nem megy addig, amíg azt hiszem, hogy ő sem közömbös. Merthogy a jelek azt mutatják, nem az. Ezért elhatároztam magam, hogy beszélek vele. Hogy minden mindegy alapon mondja meg végre, hogy jól látom-e a vonzódását, vagy csak beképzelem magamnak. Ha egyértelműen visszautasít, akkor végre lezárhatnám és tudnám, hogy amit látok, az csak a képzeletem szüleménye, nem reménykednék tovább.

A másik válaszba inkább nem gondolok bele, mert a cél ez esetben az érzések kiirtása...gyökerestől... lassan teljesen kétségbeesek és ez megy már két éve!