Miért vagyok ilyen lelki nulla és antiszoc?

Depressziós vagy feltehetően.

Azt írtad: sokan mondják, stb. külsőségeket említettél. De semmi fontosat. Nem akarod hogy rámenjen a kapcsolatod? Mert ha rámegy, akkor véget ér az egész? Akkor nincs egyáltalán miért őrizned ezeket az előnyöket. Lelkileg semmit nem jelent, mert egy másodperc alatt megvonhatják tőled. Ez egyébként mindig így lesz. Az ilyen előnyök hasznosak, de az ember nem alapozhatja erre a boldogságát.

Nagyon jól ismerem ezt az érzést. A leírásodból kitűnt, hogy egyszerűen meg sem fogalmazod azt, hogy SZÁMODRA mi a fontos. Amit itt előnyként leirtál, mind a biztonságról vagy a kényelemről szól. Nem pedig rólad. Mintha nem is élnél igazán. Nagyon jól ismerem ezt az érzést, személyes tapasztalat.

21/F

De egyébként nagyon jól megfogalmaztad.

"Miért vagyok ennyire nulla?"

A kérdés jó, de ennek nincs semmilyen szociális oka szerintem. Egyszerűen, a szülők belenevelik a gyerekbe, hogy egy nullának érezze magát. Egy picit jelentéktelen, tehetetlen pontnak. Vagy épp egy zavaró púpnak a szülők hátán.

Nekem, amikor kicsi voltam, mindig ezt mondta az apám. "Nagyon szeretem anyádat, de vannak problémáink. Neked is szeretned kellene. Amióta megszülettél, Ő szomorú.". A nagymamám mindig ezt mondta: "Szégyelld magad kisfiam". Édesanyám meg ezt mondta: "Ha te nem lennél, sokkal több időm lenne magamra. Miattad vagyok magányos. Apád nem keres elég pénzt".

Egyszerű a történet, a gyerek ezt el is hiszi. Aztán szépen felépítünk magunknak egy komfortzónát. Amit nagyon nehéz feszegetni. Abba kívülről semmi nem léphet bele. Egyszerűen limitáljuk magunkat, és kényszerítjük magunkat bizonyos tevékenységekre, érzelmekre. Például arra, hogy ne legyünk nyugodtak, mert miattunk érzi magát más rosszul. Vagy, ne vágyjunk nagyra, mert nem szabad többet elérnünk, mint a szüleink. stb. szépen beépül a zaj a fejekbe, és ott is marad.

21/F

Nem lehet a múlton se önerőből, se másból túl lenni, ne is akarj. Felejteni nem lehet, hiszen a személy maga az emlék, múlt. Sokan próbáltak már ezen túl lenni, de vagy mást pusztították el, vagy magukat. Egyiknek se jó a vége.

Együtt élni viszont lehet vele. Nem nagyon van más opció. Fel kell adni a kényelem egy részét, több fájdalmat, veszélyt tapasztalni. És úgy könnyebb értékelni, ami van. Könnyebb motivációt találni.

De ez egy hosszú ideig tartó fejlődés. Én is csak kezdeti tapasztalatokról tudok beszámolni. A komfortzóna feladása nem egyszerű. De a lényeg, hogy minél kevésbé a lehetőségeidhez mérd az igényeid. Ha valaki nem áll jól anyagilag, akkor egy kicsit jobb vacsora vagy egy kirándulás a haverokkal megadja neked azt a boldogságot, amihez neked lehet, hogy már legalább egy külföldi út vagy egy új autó kell. Ha viszont nem a lehetőségeidhez igazítod az igényed, akkor azon kapod magad, hogy a mostaninál kevesebbel is 100%-ig elégedett vagy. (Ez nem jelenti azt, hogy nincs értelme több pénzt keresni, csak a kényelmen kivül másra is költheted).

Szerintem ami sokat tud dobni a dolgon, ha találsz egy személyes érdeklődést, hobbit, amit bármilyen körülmények között lelkesen, élvezettel végzel. Akár egyedül, akár másokkal. És jó, ha ezt az érdeklődést mással is meg tudod osztani. (Ugyanakkor senkitől nem várhatod el, hogy ebben segítsen.)