Miért ragaszkodunk egyes emberekhez akik hozzánk nem, ahelyett hogy továbblépnénk és megtalálnák azt akivel tudunk együttműködni?

Egyszer egy nagyon okos valaki azt mondta nekem, hogy ez egy védekező mechanizmus. Mert ha olyat szeretek, aki engem nem, akkor nem kell valós kapcsolatba kezdenem, nem kell megismernem a másik valódi énjét, nyugodtan idealizálhatom kedvemre a kiválasztottat, hiszen sose fog kiderülni, hogy tényleg azonos-e az ideállal, vagy csak beleképzelem. Ha olyannal kellene kezdenem, aki engem akar, akkor jaj, kapcsolatba kellene kezdeni és akkor jönne az álomvilág összeomlása, akkor jönnének a szürke hétköznapok, akkor alkalmazkodni kéne, kilépni a komfortzónából... ezért inkább élünk a magunk gyártotta álomvilágban, amit mi magunk választottunk magunknak, csak hogy ne kelljen leszállni a földre, mert az nagyon kellemetlen lenne.

Mert a vágyaidat rávetítve idealizálod a tökéletes szerelem képét. De valójában köze sincs az egyénnek ahhoz, amit te képzelsz, gondolsz róla. Ugyanis mivel plátói módon rajongsz érte, nem kell csalódásokat megélned vele, mint amikor párkapcsolat alakulna ki ezzel az emberrel. Tehát egy álomvilágban élsz, mert a tökéletest vagy csak hajlandó elfogadni, és tudod vagy nem, de álmaidban minden tökéletes.