Szerintetek tényleg mindig a rossz pasikat fogom ki vagy csak én nem vagyok senkinek értékes?

Egyik sem volt hosszú életű kapcsolat, már ha csak abból indulok ki, hogy senkivel nem lehetett programokat szervezni, mindig nekem kellett hozzájuk alkalmazkodnom, mindig akkor mentünk amikor nekik jó volt. Mintha csak unaloműzésnek lettem volna jó.

Mindig mondták a szépeket, mármint mikor kapcsolatban voltunk, volt akinél éreztem is, hogy komolyan gondolja de semmit nem tett érte.

Valahogy senki nem félt elveszíteni, senki nem akart engem annyira, hogy fájjon neki az elvesztésem. Ha megmondtam, hogy változtassunk a dolgokon mert nekem ez így nem jó, akkor annyit kaptam válaszul, hogy akkor mehetek is.

Engem azért ha megkértek bizonyos fokú változásokra akkor azokat megléptem, hiszen én a jót akartam a páromnak. Én mindenkinek ott voltam amikor szükségük volt a támaszra, nem hagytam magukra őket a nehéz helyzetben, ők viszont engem igen. Nekem el lehetett mondani azt is ha épp rossz napjuk volt és én próbáltam azt jobbá tenni fordítva ez sem így volt, mert egyből hisztisnek tituláltak. Hirtelen ezek az "apróságok" jutottak eszembe amik sűrűn előfordultak.

Én úgy érzem, hogy tettem értük és értünk is. Részükről meg olyan mintha mindegy lett volna. Mindenki leginkább a kapcsolatunk végét követően kezdtek el újra teperni, hogy újra összejöjjünk, még az is aki a szakítást akarta.

Kimondva az nem volt, hogy hosszú távra tervezünk, inkább csak olyanról beszélgettünk (2-nél), hogy szeretnénk ha a jövőnk közös lenne és előre úgy sem tudjuk, hogy mi lesz de addig együtt lenni és addig együtt megoldani a dolgokat amíg tudjuk. Aztán persze kompromisszum kötésre nem voltak hajlandóak, mert az ő vágyaikat kellett volna megvalósítanunk együtt..