Normális, hogy így érzek 22 évesen?

Szóval nem rég visszautasítottak, még hozzá jogosan, előtte megint csak szakítottak velem, és nehéz volt beismernem, de jobban jártunk mindketten, hogy annak a kapcsolatnak vége lett. Viszont nem tudok továbblépni a mostani visszautasításon, mert úgy érzem, többet vesztettem, mint amit a végén nyerhetek. Az van bennem, hogy nagyon szeretnék már családot alapítani, gyereket szülni, megkomolyodni, viszont a jelenlegi állás szerint totál megbízhatatlan, csapongó, hisztis, káoszos vagyok. Ez nem csak saját vélemény, bár hajlok én is az önostorozás felé. Most nem tudom, hogy ezek miatt a fájdalmas tapasztalatok miatt érzek így, vagy mert tényleg erre vágyom? Az biztos, hogy mióta van gyerek a rokonságba, én imádom őket, régóta bennem van, hogy anyaként és feleségként szeretnék majd egyszer igazán kiteljesedni. Ennek ellenére vannak más céljaim is, most végzek épp az egyetemen (ha minden jól megy). De mióta megtörtént ez a szakítás, hát, elég meglátnom a villamoson egy aranyos gyereket, és már bőgök, hogy nekem sosem lesz ilyen. A végzettségem is gáz, de muszáj volt erre mennem, mert ez az egy érdekelt mindig is, még ha nem is túl piacképes. Gáz, hogy párom sincs, mert nem bírom őket megtartani, nem akarnak mellettem maradni, még sosem éreztem, hogy valaki a bensőmet is elfogadta volna. Szóval nem tudok mire építeni, még azt se tudom mondani, hogy majd egyedül felnevelek egy gyereket, mert nincs mire, plusz nagyon vágyom egy igazi férfira is.