Tényleg rossz természetem van? L

Nem bízom az emberekben, és előbb szeretem kiismerni őket, mint ők engem. Társaságban leginkább csak megfigyelni szeretek másokat, aztán a reakcióik alapján kiválasztani, kivel érdemes külön beszélgetni. Halálom a személytelen társalgás.

Élvezem, ha zavarba hozhatok másokat, nézni a reakcióikat, ha egy helyrehozhatatlan helyzetben elszólják magukat (pl hogy tetszem nekik és hasonlók).

Leginkább nyílt őszinteséggel.

Pl a tanárommal megesett, hogy megkérdezte óra után, unalmasnak tartom-e, hogy ritkán szólok közbe. Reakcióm: ´mert nem érdekel. Te érdekelsz´. Onnantól kezdve rengeteget beszélgettünk, hülyéskedtem vele, jóban lettünk. Egyszerűen szimpatikus volt, jólesett.

De ismeretlenekkel is vagyok így, vonaton, utcán, suliban, munkában, bárhol.

Szeretem, ha néznek, ha érdekesnek tartanak, ha felfigyelnek rám. Tudom magamról, hogy szép vagyok, hogy sokan érdekesnek tartanak, sajnos ezt ki szoktam használni az érvényesülésben tiniként is már.

Akkoriban sanos rosszabb voltam, ha nem volt szimpatikus egy csaj, vagy keresztbe akart tenni, egyszerűen elvontam róla a srác(ok) figyelmét, aki tetszett neki.

Jártam pszichológushoz, szerinte rendbne vagyok, önbizalmam rendben, csak ne akarjak mindenkit félrevezetni (őt meg aztán végképp ne). Illetve, hogy ne haragudjak, de ő sose járna ilyen nővel, megérti férfitársait.

Barátaim se mindig vannak, ritkán találok olyan embert, aki hosszan leköt.

Mennyire katasztrófa ez?