Egy szép nő érezheti magát lúzernek, nyominak?

-neki*

Mint szép nő válaszolok: akinek az önértékelése egy kicsit is összetettebb egy földigilisztáénál, annak a szépség önmagában nem fog önbizalmat adni. Nekem sosem hiányzott a külső megerősítés, mindig is népszerű voltam az iskolában, kiterjedt társasággal, a fiúk világéletemben érdeklődtek utánam (ezt így kb 12 éves korom óta folyamatosan), de mégis vannak olyan pillanatok, amikor lúzernek/nyominak érzem magam. Mert nekem ez annyira természetes, hogy az önbizalmamhoz nem igazán ad hozzá. Én attól érzem magam magabiztosnak, ha valamiben jó vagyok, ha ismerős terepen mozgok- pl osztom az észt gyakorin, beszélek a kollégáimmal a szakterületemről, a hobbimról világosítok fel valakit, tudod, olyan dolgok, amikben tényleg jó vagyok, amiket ismerek, amikről megnyugtatóan mély tudásom van. Ha ismeretlen terepre kerülök, és mondjuk a nálam fiatalabb kollégám jobban tud valami rém egyszerűnek tűnő dolgot, akkor igenis nyominak érzem magam. Amikor a barátnőim azt beszélik, hogy ilyen-olyan világjáró túráról, önkénteskedésről jöttek vissza fél év után, vagy azt olvasom, hogy a volt osztálytársaim ilyen-olyan kutatásokban értek el kimagasló eredményeket, vagy hogy milyen szipi-szupi helyeken járnak és dolgoznak, akkor bennem is megmozdul valami, amitől elbizonytalanodom magamban. Mert az ember szépsége önmagában nem ad elég önbizalmat ahhoz hogy megingathatatlanul végigkísérje az életét, még akkor is, ha gyerekkora óta él ezzel együtt (sőt, szerintem akkor még kevésbé, ha mondjuk 15 évesen egy túlsúlyos, formátlan kislány lettem volna, majd 25 éves koromra bomba nővé váltam, akkor lehet, hogy akár erre büszkébb lennék, mint arra, hogy alapvetően szerencsés vagyok).

Baromság. Soha nem láttam még olyan kimondottan szép csajt, akinek gondja lett volna az önértékelésével. Sőt. Durván el vannak szállva maguktól.