Van itt olyan, akinek szakítás után hosszú idővel is hiányzik a volt párja?

Van, amikor az ember megteszi a lépéseket hogy továbblépjen, de valahogy mégis hiányzik a másik személye, és ilyenkor úgy érzi, nem tudna úgy mást szeretni, elfogadni, mint azt, akivel szakítottak. A kapcsolat lelkitárs-szinten nagyon működött, de sok egyéb dolog felemésztette, a távolság, a bizonytalanságok, stb. stb.

Belekezdhetnék újba. De attól tartok, akkor is azon gondolkodnék, hogy mi lehet azzal, akit szerettem. Ha nem lenne a régi, akkor is kérdés lenne, hogy az ember kihez tud igazán ragaszkodni, nemhogy akkor, amikor sok jó és közös emlék volt. Ismerem őt annyira, hogy tudom, ő is sokat gondolhat rám. De mivel ő szakított megalázó lenne ha én keresném, ezt neki kell akarni. Olyannal nem szeretnék lenni, akinek nem vagyok fontos. De mégsem tudom elfelejteni a sok jót, és nem volt olyan eddig a környezetemben, akire úgy tudnék nézni, hogy "na ő már nyomába érhetne"... mármint emberileg, és stílusában.

Szóval aki már volt így: hogyan léptetek tovább? Vagy végül valahogy mégis összejöttetek?