Miért vágyik kapcsolatra egy olyan ember aki született, életvidám szingli? Ide is írom, hogy férfi, ne kelljen alul keresni.

Néha ezen merengek. Én vagyok azon kevesek egyike akinek aztán semmi szüksége társra, hangra, segítségre. Egyszerűen szeretem a magányt de ahogy társaságba kerülök ott is hamar feltalálom magam. Van csomó barátom, szeretem az aktuális munkámat, leköt amit csinálok, vannak ötleteim a szabadidőmre, utazás egyedül szinte jobb mint mással, stb. de ugyanúgy rá is tudok hangolódni másokra, szeretek társaságban is lenni, nem menekülök külön..

Szóval úgy érzem, hogy egy szavam sem lehet viszont néha meg ez az egész eltűnik és azt mondom, hogy "ember, téged senki nem ölel át mikor leteszed magad az ágyadba->te vagy a legcsóróbb ember"

És akkor szinte mint egy szakadékban érzem magam érzelmileg, fizikailag fáj a szeretethiány.

De most ha ez kellő ideig tartana akkor fognám magam és rábeszélnék valakit, hogy ne hagyjon szomorkodni, vagyis vannak lányok->tessék választani->majd megölelget vmelyik..stb..de neem, nem tart ez csak egy pár tíz percig, utána a kis pozitív világom teljesen eluralkodik rajtam és szinte lehetetlennek tartom, hogy én valakit is magamhoz kössek, stb..

Szóval, mivel felelősségvállaló ember lennék, attól félek, hogy nehogy ugyanígy érezzek már egy kapcsolatban..mert mikor az egymilliárd százalékos érdeklődést a sima baráti kedvesség váltja az ki fog érződni és elég szívás lehet szegény másiknak..

Továbbá nem hinném, hogy a szex miatt lenne mert attól sokkal kiszámíthatatlanabb és rendszertelenebb a ciklusa..

Hogy kell vagy el kell-e billenteni ezt a dolgot vmilyen irányba szerinted?