Azok akik egyszobás házban/lakásban élnek együtt, hogyan bírják ezt ki?

Laktam már így férfival és gyűloltem

Nem szerettem hogy nincs személyes terem

Másik problémám az volt hogy nem tudok úgy aludni ha fekszik mellettem valaki mert zavar ha “ram mászik”, hozzam ér, szuszog ,horkol forgolódik állandóan felkelek rá és nem tudom kialudni magam úgy érzem minta semmit nem aludnek

Nagyon rossz volt hogy nem volt egy másik szoba ahol egyedül tudnék aludni este

Szeretek sokat egyedül lenni és így egyáltalán nem volt ra lehetőség

Nem sokáig bírtam így kb 3 hónap és feladtam

Az biztos, hogy én sem bírnám (ahogy a legtöbb embernek előbb vagy utóbb, de az agyára menne hogy a másik folyamatosan a nyakában van) , de szerintem ez is személyiség kérdése. Ha valaki introvertáltabb, ő nehezebben (vagy egyáltalán nem) bírja, aki alapból folyton igényli a másik társaságát, annak kifejezetten ideális (az más kérdés, hogy nem gondolom ezt egészségesnek sem a kapcsolat, sem az egyén szempontjából).

Ismerek viszont olyan párt, akik 3 éve együtt élnek egy egyszobás kis garzonban, és eddig úgy tűnik jól elvannak, tehát meg lehet szokni. Ők mondjuk a kapcsolatuk kezdete előtt már több éve barátok voltak, tehát ismerték egymás hibáit, bogarait, ami azért nagyban megkönnyíti az együttélést. tehát van, akinek ez megoldható, csak nagyon sok kompromisszumot igényel , illetve azonos mentalitást a két fél részéről (ami azért valljuk be, ritka, a legtöbb embernek azért van igénye egy saját kuckóra, ahova visszavonulhat )

Nekem ezzel semmi bajom nem lenne.

Gyerek korom óta osztozom anyummal a szobámon, szóval nekem ez nem lenne egy nagy "was ist das". Főleg, hogy a párommal minden jó és rossz dolgot tudunk egymásról.

Nem zavartatjuk magunkat egy pöppet sem :)

Soha nem laktam egyedül egy szobában, szóval engem nem zavar. Másfél éve élünk együtt így.

Nyugodtan csinálunk mindent, sőt ha viszket a háta én vakarom meg neki :D

3 hetente éjszakás, ilyenkor úgy fetrengek keresztbe az ágyon, ahogy tetszik, nekem ennyi elég :D