Maradjak-e külföldön a párommal?

Sziasztok! Eléggé bonyolult helyzetben vagyok. Megpróbálom minél egyszerűbben leírni. Tavaly december 24-én volt az eljegyzésünk a párommal (amit nagyon vártam) 5 év után! De, amikor megtörtént nem tudtam örülni neki. Mármint örültem, de nem volt az a wow érzés amire vártam. Lehet ez egy részről azért alakult így mert előtte édesanyámat ápoltam 2,5 hónapig kórházban ugyanis októberben életmentő műtéte volt, másrészről talán túlhúzta ezt az egészet (én ennek pár évvel előbb sokkal jobban örültem volna). Anyukámat én vittem mentővel a kórházba végig mellette voltam, nem ettem, nem ittam, minden nap többször voltam bent a kórházban mellette dolgoztam is..egyedül végigcsinálni mindent. Az orvosom szerint kisebb idegösszeroppanásom volt. A Thai utunkat már nem igazán tudtuk lemondani, illetve azert is mentem el mert Anyukám már pont jobban lett arra az időpontra. Természetesen mielőtt kimentünk mindent biztosítottam neki (ápolás stb.). Ha kérdezitek miért csináltam végig ezt egyedül, azért mert a párom október végén külföldre költözött. Már azelőtt tudtuk ezt, mielőtt Anyukámmal ez történt. Be volt tervezve, hogy én is költözöm januárban. Párom még jobb felsővezetői állást kapott, nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget. Én pedig - mivel már több évet távkapcsolatban éltünk anno (külföldi munka miatt)- mindenképpen vele tervezve a jövőt döntöttem, hogy jövök vele. Immáron 1,5 hónapja kint élek. 32 évesen feladtam mindenem, ami otthon volt - család, barátok, karrier-biztos állás (menedzserként dolgoztam). Jelenleg nem dolgozom, eltart. Nem igazán vagyok ez a típus, aki ettől jól érzi magát! Természetsen szeretnék munkát vállalni, de csak most tanulom a 2. nyelvet, ami itt kell. Jelenleg úgy vagyunk vele, hogy vagy a baba jön előbb vagy az állás. Most jön a fekete leves..nem igazán vagyok boldog idekint, tudtam, hogy nehéz lesz és semmit sem adnak ingyen, de folyton azt érzem, hogy én miért vagyok itt? Mindent feladtam ami én voltam! Eléggé szenvedek, nem ismerek senkit stb. Egyszerűen azt érzem h túl öreg vagyok már a 0-ról újrakezdéshez. A párom is kb. reggel 8-tól este 21-ig dolgozik, hazaesik eszik, alszik. Hétvégén oké csinálunk valamit. De mégis ezt akarom, ezt az életet? Persze most lehurroghattok, hogy másnak enni sincs mit, én meg itt rinyálok és álljak talpra..hát nem tudom mit tegyek komolyan. Menjek haza? Igazából minden szenárió rossz számomra, mert vagy magamat vesztem el ami én voltam..vagy őt. Illetve mostanában nagyon idegesít az is h semmiben nem segít, nem érzem h igazán megértene, mellettem állna. Elmondtam neki mit érzek, de mondta h harcoljak! Oké, ezt teszem minden nap..Baba kérdés, 32 vagyok..ha most elhagyom és hazamegyek esélyem sem lesz kb. arra h családom legyen. Kb. 22-es csapdájában érzem magam. Tartsak ki vagy menjek haza?