Nektek is volt olyan pillanat az esküvőszervezés alatt, mikor már pokolba kívántátok az egészet?

Egyre jobban kezd stresszelni a dolog. Mindenkinek megfelelni, ismeretlen rokonokat meghívni. A legnagyobb vita meg a vallási dolgokból van. Mi egyáltalán nem akartunk egyházi szertartást, de szülői unszolás miatt egyszerűen muszáj volt, a családom vallásos. Mivel a vőlegényem meg katólikus, akkor nála is felébredtek, hogy márpedig ha református lesz, akkor katolikus is legyen. Ebbe is belementünk. Aztán már nagy veszekedés apámmal, mert ragaszkodik ahhoz, hogy a lelkész mondjon egy imát a vacsora előtt, ami nélam már tényleg kiverte a biztosítékot. Azt mondta, ha nem így lesz el se jön(Persze nem gondolja komolyan) Egyáltalán nem vagyok vallásos, most mások miatt mégis 2 egyházi esküvőm lesz a nagy napon, ráadásul még vacsora előtt is imádkozzunk minden fogásnál. Nekem ez már sok! Akkor persze ez nem tetszik, az nem tetszik, miért nem lesz együttes, miért nem akarunk mulatós zenét, hívjuk meg azt a rokont aki amióta csak eszemet tudom állandóan csak kritizált és bántott, csak mert rokon. Ne legyen dekoltált ruhám, mert nem illik. Stb, stb

Lassan már ott tartok, hogy bánom, hogy nem mentünk el kettesben és házasodunk össze úgy, hogy senki ne is tudjon róla.

Nálatok is volt ilyen?