Van olyan, aki már nem szerette a párját, de mégsem tudta elhagyni?

Nekem is ilyesmi a gondom,csak azt tart vissza,hogy a férjem keveset keres,és tudom,hogy egyedül nem tudna megléni,új életet kezdeni meg már nem sok esélye van majdnem 48 évesen.

Gyakoraltilag már csak lakótársak vagyunk,de ez nekem nem elég,ráadásul én még "csak" 37 éves vagyok.Az utcára viszont mégse rakhatom, 10 év utánn,nem azt érdemelné...Nem tudom mit tegyek...:(

Folyamatosan hazudott, nőzött a hátam mögött. Az vett rá, hogy amikor összeszedtem magam és rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy nem fog nekem magyarázkodni, ez van. A legkevésbé sem érdekelte, hogy mi van velem. Féltem-e? Persze, a fiatalságom első fele ráment! Mégis megléptem, és életem legjobb döntése volt.

Kedves egyik válaszadó. Nem vagy sem a gyámja, sem szeretetotthon. Egy majdnem 50 éves ember meg tudja oldani a saját életét, csak akarnia kell. De persze így kényelmesebb. Sajnáltatnia magát, eltartatnia magát veled, és még csak meg sem becsülni. Nem fogod elhagyni, tengődsz vele tovább. Most még csak 37 vagy, de maholnap 47 leszel, élettelenül bámulsz ki a fejedből még vagy 30(!!) évig, aztán meghalsz. Ennyi lesz az életed? Csak azért, mert te akartad megoldani az ő problémáit? Te sem ennyit érdemelnél ennyi év után, nem gondolod?

4-es vagyok,hasonló a problémám mint az egyik válaszolónak.Nics vele semmi baj,csak más irányba ment az életünk,más lett a társaságunk,érdeklődési körünk.

Az teljesen nem igaz,hogy eltartom,mert dolgozik,de 90 ezret keres,ebből nem tudna egyedül Budapesten megélni,szülőkre nem számíthat...Az Apja meghalt,az anyja egy isten háta mögötti faluban lakik és alkoholista,évek óta nem beszélnek.

Csak tudod amikor arra gondolok,hogy ha vele maradok akkor sose jutok 5-ről a 6-ra,hát az is elég elkeserítő.

Minden baj akkor kezdődött,5 évvel ezelőtt elvesztette a mnunkáját,és csak egy ócsak melója van és sajnos már beletörődött,nem is keres jobbat.

Az meg elég kibrándító,hogy már évek óta úgy élünk,hogy sehová nem megyünk,semmire sincs pénzünk.Az elmúlt 4 évben még egy étterembe,vagy strandon,se voltunk,de ha csak sétálni hívom akkor is rendszerint hárít,fáradságra hivatkozva...

Voltam így. Több mint egy évig húztam, csak tudnám, minek. Külön szobában aludtunk, általában annyi volt a kommunikációnk, hogy köszöntünk, amikor hazaértünk.

Leginkább azért nem léptem, mert megszoktam már a helyzetet, és féltem az ismeretlentől. Ő volt az első komoly kapcsolatom, el se tudtam képzelni, hogy mással is lehetne ilyen. Néha úgy gondoltam, nekem már ez a sorsom.

Amikor egyszer próbáltam lépni, akkor persze ő megijedt, fűt-fát ígért, hogy megváltozik, hogy szüksége van rám, ésatöbbi. Persze nem változott semmi, talán csak egy-két hétig volt jobb, utána megint minden ugyanolyanná vált.

Nem tudom, hogy magamtól el tudtam volna-e hagyni, de "szerencsém" volt. Más elkezdett udvarolni, és nagyon kitartóan addig próbálkozott, amíg végül megcsaltam vele az exem. Nem vagyok rá büszke, de ez adta meg a lökést ahhoz, hogy elhagyjam.

Persze így is félelmetes volt, de így már nem volt választásom, egyikünk sem tartotta a megcsalást elfogadhatónak.

Utána volt néhány nehezebb hónap, de azóta mindkettőnk élete rendeződött és amennyire tudom, sokkal jobb, mint amilyen együtt valaha is volt! Életem egyik legjobb döntése volt ez a lépés.