Mi a probléma a tanár-diák kapcsolatokkal?

Nem etikus.

A tanár akaratlanul is másképp fog viselkedni a diákkal, ezért is van az, hogy pl a legtöbb helyen (legalábbis amiket én ismerek) egy szülő-tanár nem taníthatja a saját gyerekét, hanem másik osztályt, csoportot kell.

Mert hiába hiszi azt, hogy el tud vonatkoztatni az iránta érzett érzelmektől, nem tud. Ha meg szétmennek, megromlik a kapcsolat, még annyira se.

Nem etikus. Közoktatásban azért nem, mert ott ugye kamaszok tanulnak, és pszichológiai alaptétel, hogy a kamaszok nagyon gyakran keresnek ideálokat, bálványokat, akikért rajonghatnak. Ez teljesen normális részükről, a felnőtté válás velejárója. De egy tanárnak - aki ugye tanult pszichológiát - tudnia kell, hogy ez nem azonos a vonzalommal, ami a párkapcsolatok alapja. Ha belemegy egy ilyen helyzetbe, az súlyos visszaélés részéről a fejlődő személyiség életkori sajátosságaival. Akár torzulhat is emiatt a kamasz személyisége, mert az rajongást azonosítja a szerelemmel, a későbbi kapcsolataira is káros hatással lehet.

Később, egyetemen, felnőttoktatásban pedig inkább a főnök-beosztott viszonyhoz tudnám hasonlítani. Itt sem etikus. Mert ha a tanár kötődik valakihez, akkor óhatatlanul kedvez neki (a többiekkel szemben), ha meg rosszul alakul a kapcsolat - benne van a pakliban - akkor haragszik rá, és akkor azért nem lesz objektív vele szemben.

Ez utóbbi akkor fogadható el, ha a tanár nem tanítja az adott diákot, csak mondjuk egy intézményben vannak.

Ha 18 éves, akkor bírja ki, amíg leérettségizik. Ha egymásnak vannak teremtve, akkor ezt ki lehet bírni.

DE: nekem annak idején fiatal osztályfőnököm volt, minden lány bálványozta. És szó szerint: bálványozta. Ez nem a felnőttkori vonzalom, nem szerelem, hanem rajongás. A férfi nem is foglalkozott egyikünkkel sem, hanem volt egy saját korú párja, aki már nem tanult, tehát vele volt "egy szinten" az életben.