Úgy érzem végre változok és kezdem kinőni a féltékenykedős, uralkodós stílusom. Szerintetek jó irányba haladok?

Nem tudtam melyik kategóriát válasszam :D de ez tűnt a legközelebbinek, mert sok párkapcsolati gondot okozott a személyiségem.

4 éve vagyunk együtt, nagyon fiatalon jöttünk össze, kiskorunk óta barátok vagyunk.

Mikor összejöttünk nekem baromi ismeretlen terep volt az egész, neki is, de ő sokkal fejlettebb volt. Én vagyok a lány amúgy. Valószínűleg a család miatt különböztünk ennyire. Én gyakorlatilag egy pióca voltam, ő meg világéletében szerette az én-időt. Sok veszekedésbe került, de szerintem mostanra gyökeresen megváltoztam ezekben.

Mondok pár példát.

Mikor összejöttünk, ő ha elment kollégákkal sörözni, mindig összevesztünk. Irigyeltem tőle a külön töltött időt, mert mindig vele akartam lenni. Ha megtudtam, hogy nő is volt ott, akkor teljesen kiborultam. Ha lányokkal beszélt messengeren számon kértem. Ha elment koncertre hisztiztem, ha nem írt 2-3 órán keresztül. Ha elmentünk barátokkal bárhova, folyamatosan ott voltam mellette, utáltam, ha valakivel (akár sráccal) kettesben beszélgettek. Ha nélkülem ment el, rendesen megsértődtem, pedig velem is bőven sok időt töltött mindezek ellenére.

Jártam amúgy pszichológushoz, de nem éreztem, hogy segítene, ezért inkább a neten kezdtem olvasni ebben a témában. Sok sok önismereti videó, minek-mi az okozója, honnan eredhet. Rengeteg mindenre rájöttem, mikor a múltamon gondolkoztam, a családi hátteremről. Végignéztem ahogy anyám kétszer elvált és mai napig 50 éves fejjel is egy házisárkány tud lenni, bármennyire is szeretem, sajnos tényleg az. Szerintem a mellette való élés, külső szemmel való belelátás döbbentett rá, hogy én is ilyen vagyok és nem csoda, hogy anyát is elhagyják. Engem is elfognak és ez megijesztett.

Mostmár ott vagyok, hogy megszerettem (és konkrétan igénylem is már) az én-időt, minden nap jól esik 1-2 órát a saját dolgaimmal foglalkozni. Hála égnek mikor összeköltöztünk másfél szobás lakást néztünk így van, hogy ő a hálóban gitározgat, filmezik, én meg a nappaliban játszok, videókat nézek, zenét hallgatok stb. És ebből komolyan jól esik akár napi szinten is 1-1 óra munka után. Ha elmegy nélkülem, jó szórakozást kívánok neki és ennyi, tök jól elfoglalom magam itthon. Ha barátokkal vagyunk én is sokkal jobban érzem magam, ha tudok beszélgetni másokkal, hogy kivel mi a helyzet, végre nem lógok páromon mint egy kismajom. Sőt, már én is néha eljárkálok a lányokkal csak úgy :) Ha lánnyal beszélget, nem izgat, mert elfogadtam, hogy engem szeret és megadom neki a 100% bizalmat, hisz sosem adott okot arra, hogy ne így legyen. Ismeri a határokat, nem aláz meg soha semmivel. Már nem érzek késztetést arra, hogy korlátozzam, hogy féltékenykedjek, mert milliószor nyugodtabb vagyok mióta ezekről leszoktam. Konkrétan saját magamat idegeltem ezekkel és közben romboltam a kapcsolatot is.

Egyébként minden tiszteletem az övé, baromi türelmes és segítőkész volt, ha hülyén viselkedtem nem félt szólni, neki köszönhetem a legtöbbet.

Szerintetek az ember ha tényleg igyekszik és tényleg jobban érzi magát ezek nélkül, végleg abba tudja hagyni? Csak az rémiszt meg, hogy anyának 50 éves korára se sikerült még... de szerintem ő soha nem is jött rá, hogy változnia kéne.

22L