Én gondolkodom rosszul, vagy ez így rendben van?

Párommal 1 éve vagyunk együtt. A fővárosban dolgozunk, de mindketten a város ellentéte agglomerációjában élünk, szóval távkapcsolatban vagyunk. De hétköznaponként, meló után eddig mindig tudtunk talizni. Ez csak körítés, most jön a lényeg.

Van neki egy 11 éves fia, akit 1 éves kora óta nevel egyedül, mert apuka lelépett és azóta se hallottak felőle. A fiú nagyon visszahúzódó, nincsenek barátai, csak az anyja és a nagyszülei (az anyuka szülői) vannak neki. Párom mióta egyedül neveli a fiút, 2 röpke kapcsolatot élt meg, de a gyerek egyikről sem tudott, nem érték meg azt a szintet, h a gyerek életébe bevonja valamelyiket is. Ami sztem egy nagyon érett, jó hozzáállás volt a részéről. Köztünk nagy a szerelem (legalább is én ezt gondoltam), minden tökéletesen alakult... Fél év után úgy gondoltuk van annyira komoly ez a dolog, h a gyereket is be lehet vonni. Nem robbantam egyből az életébe, először vagy két hétig csak szoktatva lett az anyja által, aki mesélt neki rólam, rólunk, persze finoman adagolva a dolgot. A lurkó jól fogadta, kíváncsi volt rám, akart talizni. Olyan programot szerveztünk amit a gyerek élvezne, és nagyon jól sikerült a tali. Egy héttel később megismételtük a talit más program keretén belül, az is jól sikerült, abszolút vevő volt rám a gyerek. Még volt pár ilyen program, mire megkíséreltünk egy náluk lévő filmezést, persze a fiú választott filmet. Délután átmentem egy kis beszélgetés, körbevezetés a fiú szobályában majd filmezés, utáni megint picit dumcsi és go haza. Nem akartam egyből berobbanni az életterében, fokozatosan akartam adagolni magamat. Kövi héten újabb filmezés, nintendo party-val megtoldva. A gyerek imádta a dolgot. Még két hasonló program volt, mire meg szerettünk volna kísérelni egy ottalvást, és itt kezdődtek a bajok...

A gyerek ugyanis 11 éves létére, saját (amúgy full klassz) szobája ellenére, amit használ is napközben, még az anyjával alszik. Az anyja próbálta már párszor egyedül alvásra szoktatni, de a gyerek kijelentette mindig, h ő biza nem alszik egyedül és nem is kellett neki ezért. Ezt csak azért említettem, h nem ez volt az első eset, h próbálta az anyuka külön szokatni a gyereket. Most is ordenáré balhét csapott, és kijelentette, h nemcsak, h nem alszik külön, de én sem aludhatok ott (b terv volt, h a kanapén alszom), mert az neki olyan fura lenne. Ezért nem aludhattam ott se akkor se azóta, mert a gyerek azt mondta. Pár alkalommal később kijelentette a fiú, h neki olyan fura, h ott vagyok náluk, ne menjek már át olyan gyakran (szombat és vasárnap voltam csak náluk), párom megkért ezért, h csak szombaton talizzunk, h legyen idelyük egymásra a gyerekkel... mert hétköznap nem tom amúgy mit csinálnak, de szeretem őt, belementem. Barátaim már itt mondták, h lépjek ki ebből, mert ez nincs rendjén. De én nem tettem, mert szeretem a páromat, és tudom egy anyának a gyereke az első, ami rendjén is van, így az ő érdekeit kell a mieink elé helyezni. Bár hozzáteszem, itt már nekem is megbillent a bili, h azért ez nem bztos, h normális dolog. Mind1.

Telt az idő, a gyerek egyre zárkózottabb lett velem, volt, h sírt is, miért megyek át, ő az anyjával akar lenni. Soha sem zavartuk be a szobájába, mindig úgy terveztük azt az egy szombatot is, h ő is élvezhesse, de ő teljes passzivitásba ment át. Aztán jött, h már hétköznap se talizhatunk, mert a gyerek igényli őt, hétköznap is többet akar vele lenni...

A legutolsó pedig az a volt, mikor a fiú kiverte a hisztit, bömbölve, h én miért megyek minden szombaton, nem akarja, h menjek, mert az neki olyan FURA! Az anyja sokat beszélgetett vele rólam, rólunk, és persze kibukott, h nagyon féltékeny rám. Ezt mondjuk eddig is tudtam, és igazából nem is csodálkozom a dolgon, hisz eddig évekig egymaguk voltak ketten, én meg betoppantam harmadiknak, konkurencia vagyok, elhiszem, h nem tetszem neki. Pedig én igyekeztem, h ne konkurencia legyek, hanem haver, ha már nincs neki egy sem, de ő neki csak az anyja kell.

A dolog lényege, h párom azzal állt elő, h mi lenne ha csak 2 hetente taliznánk, szombaton, h a fia nyugodtabban tudja ezt kezelni, mert nem akarja, h rossz érzései legyenek, nem akarja, h eltávolodjon tőle, kizárja őt az életéből. Ezt már nem tudtam tolerálni tovább és megmondtam neki, h én megértem, h a gyerek a legfontosabb és ez így is van rendjén, de azért sztem nem normális, h egy 11 éves féltékeny hisztije irányítja az anyja életét és kapcsolatát. Természetesen én voltam a szemét, és jól összevesztünk a dolgon. Azóta nem beszéltünk.

Hosszú lettem tudom, köszönöm azoknak akik végigolvasták.

Kérdésem az lenne, h a leírtak alapján (próbáltam alapos lenni az átláthatóság érdekében), szntetek az normális, h egy 11 éves szava irányítja ilyen szinten a szülője életét? (Hozzáteszem a gyerek borzasztó elkényeztetett, és életképtelen: nyalóka csomagolást nem tudja kinyitni az anyja nyitja ki neki, 11 évesen kísérni kell az iskolába ami 5 percre van tőlük gyalog, a nagyszüleihez, akik 2 utcára laknak nem tud egyedül elmenni, de még a cipőt is az anyja fűzi neki).

Lehet én látom rosszul a dolgokat, ezt is nyugodtan meg lehet nekem mondani, de én most teljes tanáncstalan vagyok, h tényleg velem van a baj, h sztem ez nem normális?