Hogyan lehet a másiknak megmagyarázni?

Nekem a barátnőm elmagyarázott érzést, és ha többször is előjött, akkor többször is elmagyarázta (amiért hálás vagyok). Konkrét példa:

Sokszor ha valamiről vitázunk (nem veszekedés!), én nagyon bele tudom élni magam, nagyobb lendülettel mondom, érzelmesebben, holott ugyanolyan nyugodt vagyok, de úgy jöhet le, hogy elragadtak az érzések. Ez másnál nem föltétlenül jelent bajt, hiszen nem kiabálok, nem használok csúnya szavakat, csak elragadtatom magam (látszólag indulatosan). Ilyenkor elhallgatott, megbántva érezte magát, én kéreztem, hogy mi a baj, először nehezebben mondta el, aztán egyre könnyebben, hogy őt bántja, néha rossz emlékeket/érzéseket hoz fel ez a stílus. Nyílván nekem is kellett idő, mire megszoktam, hogy ne ragadtassam el magam annyira sokszor semmitmondó témákon. Szóval nem tartalmi bajok voltak, csak "sok" voltam neki, ezt többször, szépen elmondta. Persze ehhez kellett, hogy kicsit faggatózzal, ha nem vettem észre magam, és hogy nyitott legyek arra, hogy más máshogy működik, máshogy fogja fel a dolgokat.

Másik példa:

Barátnőm nagyon bújós, ölelgetős, alapvetően én is, de néha ő még túltesz rajtam, peldául ha mennék ide-oda a lakásban, néha nem tudok elmenni mellette, hogy ne "tartana fel" pár másodpercre ölelgetéssel, puszikkal :D De! Ha összezördültünk valamin (sose volt semmi nagy dolog, csak éreztük a feszültséget), miután 5-10 perc után megbeszéltük, ő még fél-1 óráig nem igazán közeledett felém, én mentem oda mindig ölelésért -amit amúgy viszonzott-, de ő kb. "tett rám" egy kis ideig, pedig nekem akkor van a legnagyobb szeretethiányom, amikor összezördültünk, aztán megbeszéltük, kibékültünk. És olyan szeretetmegvonásnak éreztem, főleg azok után, hogy maskor ő mennyire tapad rám. Ezt először elmondtam, hogy miért csinálja ezt? Erre megbeszéltük, hogy kell egy kis idő neki. Okés, legközelebb hagytam időt, de nem éreztem, hogy ő közeledne, csak miután én mentem oda. Legközelebb megint szóba hoztam, erre ő, hogy oké, ha nekem csak annyi kell, kimutatja egy öleléssel, amit ő kezdeményez, hogy már nincs semmi baj, aztán nekem se baj, ha elvonul egy kis időre. De legközelebb megint nem történt kezdeményezés, megkérdeztem, azt mondta neki oké, szeretné is, csak nem jött. Mondom nem baj, csak ha jön belülről. Azt mondta tuti jön majd, hiszen nagyon szeret, és ezt akarja is. Legközelebb megint nem jött, kicsit fájt megint, főleg hogy ellentmondás volt a szavai, és a tettei között. Akkor kicsit feldúltan megkérdeztem, hogy miért nem ölel meg, legalább csak egyszer? Erre ő kibökte, hogy fél, hogy nem ölelem vissza. Erre én, hogy volt erre egyszer is példa? Hát éjjel nappal ölelgetem! Erre neki teljesen váratlanul előjött, hogy az apja csinálta ezt vele, valami összezördülés volt, ő kisgyerekként ment volna utána oda, bújt volna, ölelgette volna az apját, de az levegőnek nézte, és szeretetmegvonással büntette. Ahogy elmondta ezt hirtelen, elsírta magát, hogy erre sose gondolt még. Olyan volt, mint egy filmbeli pszichológusos jelenet :D

Azóta rendeztük ezt is, mindenki boldog ezen a téren.

Szóval többszöri, kedvesen tálalt, megértő, őszinte kommunikáció. Ha mindkét fél nyitott rá, és szeretitek egymást, a bonyolultabb érzések is átadhatók, van rájuk megoldás.

Bocsi a kisregényért, remélem segít.

Ezek nagyon jó példák voltak.

Látszik belőlük, hogy MINDKETTEN és KOMOLYAN gondoljátok a dolgokat. Ez az, ami kell hozzá.

Ha csak az egyikőtök úgy gondolná, hogy ezt oldja meg a másik - akkor már nem működne jól.