Ragaszkodás miatti szorongás enyhítetésére mi lenne alkalmas megoldás?

Azt figyeld meg magadon hogy képes vagy e felnőtt ember létedre egyedül maradni mindenféle pánik nélkül.

Tehát tudnál e úgy élni (nem egy hétig hanem tovább) egyedül hogy nincs ott se anyukád, sem a párod, senki sem?

Ugyanis egy egészséges pszichével rendelkező felnőtt embernek egyedül is tudnia kellene élni mindenféle pánikolás nélkül.

Van aki már egyedül is képtelen élni.

Rengeteg ember van aki így csúszik át a kapcsolatfüggőségbe, így néz el sok sz@r dolgot a párjának amit nem kellene, mert nem tud egyedül létezni. Ez majd csak akkor derül ki igazán ha már nem élnek a szülők, nincs hová hazaszaladni.

Az meg már eleve nem egészséges kapcsolat ahol az egyik fél valamiért pánikol. El kellene menned egy pszichológushoz aki visszabontja a pszichés problémáidat a gyerekkorodig. Lehet hogy nem is a hozzád való partnerrel vagy együtt ha már pánikolsz. Normális párkapcsolatban nem is szabadna addig eljutni hogy ilyen érzéseid legyenek.

Mindenképpen beszélj erről szakemberrel.

"Mostanában adott volt rengeteg probléma, folyamatos körforgás (ha én nyuzom a párom a figyelemért, akkor ő feszült lesz, ha ő feszült, akkor nem tud figyelmet adni, amitől én is szorongok). Így arra jutottam, hogy 1-2 vagy 3 napot anyukámnál alszom, hogy ő még tudjon nyugodni, kicsit levegőt kapjon, és utána tiszta lappal induljunk."

Ezzel én is próbálkoztam, szintén a sok feszültség és veszekedés miatt, de a párom sírásban tört ki mikor mondtam neki, hogy neki nem ez kell, hanem az kell hogy azt érezze hogy mellette állok és számíthat rám. Én se akartam ezt csinálni, de már semmi jobb nem jutott eszembe. Végül nem is lett ebből semmi, hanem leültünk és rengeteget beszéltünk a problémáinkról, és arról hogy hogyan tudnánk ezeket megoldani. Mivel én is gyerekkori rossz mintát hoztam magammal, mellette szorongóan kötődő vagyok, így a problémáink javarésze belőlem indult ki, amiket egy normális ember simán meg tudott volna oldani. Azt ne várd meg amit én, mert most jelenleg a szakítás szélén vagyunk, és azért küzdök hogy ne veszítsem el. Nagyon sok mindenben igaza van, hogy mit csináltam rosszul eddig, és miben kell változnom hogy működjön a dolog. Üljetek le és beszéljetek, legyetek megértőek egymással és ne hagyjátok annyiban. Nem elég beszélni, mert cselekedni is kell hogy jobb legyen. Neked is kell változtatnod dolgokban, ez tetszik vagy nem, de el kell fogadnod, és ha jól akarod tovább csinálni a pároddal, akkor változtatni kell. Ha jót akarsz az nem önzőség, sokkal inkább a szereteted kimutatása, de nem biztos hogy a párod is úgy fogja fel, ezért fontos a kommunikácó. Ha együtt akarjátok folytatni akkor ez egy lehetséges jó út lehet. Ha meg nem megy, akkor sajnos külön kell válni, de attól függetlenül ezt nem szabad elfelejtened, mert a problémák benned is megvannak, és ha nem dolgozol rajta, akkor ugyanúgy továbbviszed a következő kapcsolatba is.

Fú..engem a 3-as válasza eléggé felkavart. Azt mondjátok, hogy az nem normális, ha elfog a pánik, hogy mi lesz ha a szüleim nem lesznek? Azért ne ültessünk már irreális gondolatokat mások fejébe. Társas lények vagyunk. Ahhoz nagyon homokba kell dugni a fejünket és elrejteni magunk elől is az érzelmeinket, hogy ne essünk pánikba a gondolattól, hogy teljesen egyedül maradunk a világban - legyen ez ideiglenes vagy neadjisten örökké. Hogy a viharba ne kezdenék pánikolni még a gondolattól is? Pedig alapvetően egy független nő vagyok, aki szeret egyedül lenni, nem létszükségem, hogy körülvegyenek mások, illetve az sem, hogy párkapcsolatom legyen (jelenleg sincs, már 2 éve); élvezem az önmagammal töltött időt. Tehát elvileg egészséges a pszichém - mégis úrrá lesz rajtam a félelem, hogy elveszítem a szüleimet. Ez teljesen normális.

A 4-esre reagálva pedig: figyeld meg, hogy fogalmaztál: "azért küzdök hogy ne veszítsem el" -> és ő küzd azért, hogy téged ne veszítsen el? Mindentől függetlenül egy kapcsolatban azért van az ember, hogy KETTEN oldják meg az ellentéteket, KETTEN dolgozzanak a kapcsolaton. Ez akkor is igaz, ha valóban, kézzelfoghatóan gáz dolog történt, pl. megcsalás. Abban az esetben is, ha a megcsalt fél úgy dönt, hogy megbocsát, akkor a csaló félnek igyekeznie kell visszaszerezni a bizalmat, de a megcsalt félnek is dolgoznia kell önmagában azon, hogyan tud valóban megbocsátani, hogyan tudja visszaengedni magához a másik félt. Rohadt sok munka, de mindketten kellenek hozzá. Ugyanez igaz a kommunikációs problémákra is. MINDKETTEN kellenek hozzá. Tapasztalatból beszélek. Előző exemmel 1 évig voltam együtt, szinte végig azt éreztem, én vagyok a túl sok, én vagyok a túl ragaszkodó, elkezdtem magamon dolgozni, könyveket olvastam, előadásokra jártam... stb. Ő is bölcsességekkel traktált és el is hittem minden szavát. Azt hittem, ha ÉN változom, akkor megmentem a kapcsolatot. Szép lassan rájöttem (főleg visszanézve), hogy neki is ugyanúgy bele kellett volna tennie. Neki is ugyanúgy meg kellett volna látnia, hogy nekem mire van szükségem (amit egyenesen kommunikáltam is felé, nem egyszer) és neki is meg kellett volna teremtenie a biztonságos környezetet ahhoz, hogy elűzze a fellegeket a fejemből. Utólag látom, hogy nem voltunk egymáshoz valók, hogy mások voltak az igényeink. És egy ilyen helyzetben egyik fél sem hibás.

Hiszem azt, hogy két út van: 1. mindketten akarják a másikat = mindketten dolgoznak önmagukon és a kapcsolaton & 2. rájönnek, hogy nem akarnak / nem tudnak változni és fejlődni egymás felé = külön utakon folytatják. És hiszem azt, hogy meg lehet találni azt az embert, aki mellett nyugodt vagy. Mert ugyanazt a szeretetnyelvet beszélitek.

#5:

Te aztán jól félreértelmezted azt amit írtam!

A kérdező eleve nem attól pánikolt hogy meghalnak a szülei és az én írásom sem erről szólt!!!!!!

Össze-vissza keverted amit írtam!

A szüleiről csak azért írtam, mert neki van egy "valamilyen" kapcsolata a párjával, ahol ha bármi baj van, ő pánikol és az a megoldása rá, hogy hazaszalad az anyukájához.

De ez lesz az, amit majd nem fog tudni megtenni, ha már nem él az anyukája.

A pánikolás nem az anyukája halála miatt van amit te idekevertél, hanem a párkapcsolatában vannak konfliktusok amire a kérdező szervezete pánikreakciót indít el, és utána megy haza az anyukájához.

Azt már a kérdező önmagától is felismerte, hogy ezek a pánikreakciók gyerekkorára tehetők, ott kell keresni a gyökereket, mármint a pánikolás megoldására.

Az meg a másik, hogy ha nem tudna hazaszaladni hogyan oldanák meg ketten a párjával a problémákat? Egymáshoz illenek e vagy sem? Ezek nem fognak kiderülni addig amíg ő azt a megoldást választja, hogy hazaszalad a biztonságot nyújtó anyukájához, ahelyett hogy a párjával közösen dolgoznának azon ami nekik nem jó.

Úgyhogy #5 rohadtul félreértelmezted amit írtam.

Azt meg nem én találtam ki, hanem a pszichológusok, hogy minden felnőtt embernek tudnia kell egyedül is létezni, ha az élet úgy hozza.

Bárki bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem lesz mellette senki és akkor sem szabad kétségbe esni. Sokan azt hogy "az ember társas lény" félreértelmezik úgy, hogy amikor eljönnek a szülői házból (vagy már kamaszkorban is) kapcsolatból kapcsolatba "liánoznak", mert képtelenek egyedül megállni a helyüket a világban, szoronganak, mindig kell valaki akitől függővé teszik magukat. Ők a kapcsolatfüggők/társfüggők.

Igen klassz dolog párkapcsolatban lenni, de nem jó átesni a ló túloldalára és benne maradni egy olyan kapcsolatban ahol már valaki nem érzi jól magát.

Ebből annyit vegyen magára a kérdező amennyit jónak lát, mert eleve ő érzi hogy mi az ami nem jó a párkapcsolatában.