"Szerelmes vagyok a szerelembe" - valójában mit látunk abban az emberben, akivel összejövünk, de lassan kiderül, hogy nem vagyunk beléjük szerelmesek, és csak azért voltunk a másikkal, mert annyira vágytunk már a szerelemre?

Ha összejössz valakivel, akkor a kapcsolat kezdetén nagyon nagy elvárásaid vannak a másikkal szemben sok esetben. Akkor különösen, ha már nagyon rég nem volt kapcsolatod, és nagyon szeretnél már valakit magad mellé.

Ilyenkor amíg nem ismered a másikat igazán, akkor sokszor idealizálod, és amit nem ismersz még belőle ("a hézagokat"), azt a saját fantáziáddal és vágyaiddal töltöd ki. Úgyis fogalmazhatunk, hogy nagyon erős projekció működik, nagyon sok vágyat, és elvárást vetítesz rá a másik, még félig-meddig ismeretlen emberre.

Aztán ha jobban kiismered, több-kevesebb dologban csalódsz, mert a másik nem mindenben olyan, mint ahogyan vártad volna. Ha csak kevesebb dologban, akkor általában a kisebb csalódások után még meg is erősödik a kapcsolat, és boldogan, kiegyensúlyozottan működik tovább.

Ha több dologban, akkor miután a kívánt "szerelem-kép" nem valósult meg, meglehet, hogy elválás lesz a dolgok vége.

"És ha pont hogy a külső nem fog meg, a belsőben pedig úgy érzed, hogy "ilyennek kéne lennie egy férfinek", akkor az mi, ha nem változik szerelemmé? Pusztán barátság?"

Valószínűleg igen. Vagy nevezhetjük plátói szerelemnek. Szerintem a valós szerelem nem létezik fizikai, a külsőre irányuló vágy nélkül.