Menyasszonyom hirtelen haragú és nagyon hamar megered a keze. Mit tehetnék?

Sziasztok!

23 éves vagyok, férfi. 5 éve vagyunk együtt párommal, ebből 1 éve jegyben járunk és 3 éve együtt élünk, de esküvő nincs kitűzve az elkövetkező pár évre.

Ez nem is annyira kérdés lesz, inkább csak szeretném elmondani, hogy mi van velem, hátha valaki meghallgat, tanácsot ad, mert sajnos nem nagyon van kivel beszélgessek.

Sosem volt felhőtlen a viszonyunk. Mindig voltak viták, de sosem voltak nagy viták. A leghosszabb is megoldódott még aznap estig, legeslegrosszabb esetben még másnap átbeszéltük, de akkor már idegesség nélkül.

Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a kis vita (értsd: miért nem voltál képes elmosogatni?) nem fajult kegyetlenül el. Én is hibás vagyok benne, mert a büszkeségemmel néha nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy tévedek. Ilyenkor ő nem akar magához közel engedni. Én egyszer próbáltam mégis megnevettetni és oda bújni mellé, ő viszont behúzott nekem. Köpni nyelni nem tudtam, szörnyen éreztem magamat napokig, viszont szóba se jött többet. Mintha meg se történt volna.

Ez után ez kezdett szokássá válni. A közelébe se kellett menjek, volt hogy még ő jött oda hozzám ideggel, hogy megüssön. Egy későbbi beszélgetés során kiderült, hogy ő ezeket jogosnak tartja, ezért nem is kért bocsánatot. Eddigre már mindkét felkarom tele volt harapás nyomokkal (amikből soknak még most, évekkel később is látszik a sebhelye), az egész testem mély karmolásokkal. Még műteni is kellett anyajegyemet, mert elmarta.

Egy hasonló alkalom során szégyenteljesen rossz döntést hoztam. Egy véget nem érő vita volt, ami már engem is frusztrált (ismeritek azt, amikor a másik met se hallja mit mondtok neki, pedig a megoldást mondod), mikor megütött. Eddig a hangomat se emeltem fel soha, viszont ott bennem elpattant valami és nem tűrtem tovább, megpróbáltam lefogni, volt, hogy én is megütöttem. Nem vagyok rá büszke. Minden nap gyűlölöm magam érte. Ez után persze csak rosszabb lett. És mostantól jogosnak is éreztem ha kezet emel rám.

Én sosem ütöttem erőset. Még az iskolában se mertem teljes erővel visszaütni azoknak, akik megvertek, mert féltem, hogy kárt teszek bennük. Ez alapján elhihetitek, hogy itt is a legrosszabb, az egy 2 nap alatt elmúló véraláfutás volt a karján. De akkor megfogadtam, hogy bármi is legyen, soha többé nem emelek kezet rá.

Ez után elég sok problémánk megoldódott (fizetésemelés, végre élhető lakás, ösztöndíj, stb), a hangulat jobb lett és hónapokig semmi sem került felszínre. El is felejtettem az egészet, csak távoli rossz emlékek voltak, amik még csak valósnak se tűntek.

Viszont egy hónapja újraindult minden. A munkám stresszes. Rengeteget kell dolgozzak, szorosak a határidők. Egy nap nem ment e miatt a szex. Egyszerűen elkalandoztak a gondolataim. Összevesztümk. Szarul esett nagyon. Másnap rágörcsöltem, megint nem ment. És innen indult lefelé a spirál. Nem megy, mert ideges vagyok és azért vagyok ideges, mert nem fog menni. De voltam orvosnál, írt fel gyógyszert a stresszre és azóta minden megy úgy mint rég. Szerintem a kapcsolatunk legjobb szexei voltak. Azaz ment, egész máig. Ma reggel óta veszekszünk valami apróságon, de azért persze jó csúnyán. Ha ez nem lenne elég, nagyon rosszul éreztem magam, mindenem fájt, szédültem, hányingerem volt. De azért volt hangulat valamennyi, viszont közben megint maga alá gyűrt a rosszullét és megpuhult. A következőben jött 3-4 elkeseredett próbálkozás arra, hogy életet lehelljünk bele, egyre görcsösebben. Pedig csak hagyni kellett volna mára. Rossz volt a kedv, fáradtak is voltunk, rosszul is voltam. Van ilyen. Én ezt be tudtam látni. Ő nem.

Az egyik próbálkozás után kegyetlen vita kezdődött. Azaz inkább ordibálás. Nekem nem nagyon volt beleszólásom, ha megszólaltam, azt is halkan, könnyekkel küszködve. Kezdetnek hozzám vágott egy 2L-es palack vizet, aztán a tobábbiakban többször behúzott. Valahogy lenyugodott a dolog, kimentem arcot mosni, de bizony isten mikor meghallottam, hogy jön ki a szobából teljesen összerándultam és a kezeimmel próbáltam védeni magam. Csak vízért ment ki. De nem érzem normálisnak, hogy félnem kellene tőle... Ez még jobban megilyesztett...

Volt még egy próbálkozás és utána még egy verés. És itt már-már féltettem az életemet. Ordított velem, hogy miért, miközben az egyik könyökével a torkomat nyomta, a másik kezével meg időnként gyomrosokat ütött belém. Időnként másodpercekig nem kaptam levegőt. Én meg csak néztem, zokogtam és próbáltam védeni magam mesztelenül. El sem tudom képzelni mennyire szánalmasan néztem ki...

Most elment itthonról. Mikor hazaér, gondolom jön a második felvonás. És nagyon erősen gondolkodom, hogy itt hagyom mindenemet amim van, ott egye meg a fene és eltűnjek mire visszaér. Bennem most valami tényleg eltört... Így még sosem éreztem magam. A legszomorúbb, hogy még az sincs, hogy kihez menjek. Egy barátom se maradt szerintem hála annak, hogy mindenkitől eltiltott. A legtöbbel évek óta nem is beszéltem. Édesanyámnak meg van elég baja. Apum pár hónapja halt meg, ő még nehezebben tudja túltenni magát rajta mint én, ha nem lenne neki is alapból elég szar az élet. Nem akarom még ezzel is terhelni.

Jöhet a jogos kérdés, hogy miért nem hagytam még el eddig. Nem tudom. Az első másfél év maga volt a gyönyör. Rengeteg élmény, szórakozás, a fél országot beutaztuk kettesben. Életem legjobb időszaka volt messziről. Valószínűleg ezt akarom visszakapni, foggal, körömmel kapaszkodok bele, végső soron, másom már úgy sincs...

Nem tudom miért tudtam ezt ilyen jóízűen leírni most. Lehet mert haragszom most. Nagyon. Igazságtalannak tartom az életet, hogy mástól miért csak azt hallom, hogy mennyire boldogak... Na mindegy. Élőben úgyse tudnék beszélni erről senkivek. Túlzottan szégyellem.