Párom 4 év együttlét után szakított velem. Indokoknak azt hozta fel, hogy ő már nem úgy szeret, hogy más a világnézetünk, és zenét hallgatunk. A 4 évből másfél évet gyakorlatilag éjjel nappal együtt töltöttünk. Lehetséges, hogy levegőre van szüksége?

Velem így volt: Összejöttem egy lánnyal, eredetileg nem is akartam, de engem is "meggyőzött". Utána volt, hogy egész boldognak éreztem magam vele, de folyton ott volt a kérdés, hogy jó-e ez nekem, de mindig meggyőztem magam, hogy igen, nekem jó ez a meleg, de unalmas biztonság, amit a kapcsolatunkban érzek, és végtére is igen, szerelmes is vagyok, mert tudok érte lelkesedni, tudok rá mosolyogni, odafigyelni, szeretkezünk, beszélgetünk... hol itt a baj? Közös hobbink nem nagyon volt és óriási szellemi szakadék tátongott köztünk (mert egy nagyon buta, de könnyen szerethető lány volt), ami egy ideig érdekesnek hatott, később már visszahúzott, de főleg először úgy éreztem, most aztán igazán megtaláltam a "másik felem", azt, ami eddig hiányzott belőlem. Nagyon bizalmasak voltunk lelkileg, ezért ezt meg tudtuk beszélni, de simán megtehettem volna, hogy nem mondok semmit, nem nagyon tűnt volna fel. Eltelt egy év, még egy év, és mások szemében teljesen ideális pár voltunk, várták az eljegyzést is már néhányan, a lány is komolyabban kezdett gondolkodni. Mindent bele adtam ebbe a kapcsolatba, amit akkori fejjel tudtam: lelki társ voltam, megértő voltam, nem szívattam semmiért, nem éreztettem vele az elmaradottságát, nem vártam el tőle semmit, kb. úgy vigyáztam rá, mint egy gyerekre - kellett is, mert ezen a szinten volt ő. Bennem viszont egyre nőttek a kérdések, hogy jó-e ez, kell-e ez nekem. Aztán egy szép pénteken, amikor utaztunk haza a vonaton a kollégiumból (egy koliban laktunk), teljesen úgy éreztem, hogy megbénít azzal a mérhetetlen passzivitással (tettekben, gondolkodásban, tervekben), amit tanúsít, és amit én szemrebbenés nélkül tűrök, ő pedig normálisnak tart, ezért nem tűnik fel neki semmi. Hétfőn találkoztunk újra, de akkor már közöltem, hogy szakítunk. Teljesen meglepetésként érte, de elfogadta, sőt, látszólag hamar túltette magát a dolgon (jóval hamarabb, mint én, aki szinte belebetegedtem, mert egyedül maradtam, mert én is lemondtam mindenki másról miatta). Utána nekem (aki szakított) annyira sz@r volt, hogy még egyszer megkerestem, igaz, azt is mondtam, nem tudnám ugyanolyan formában elviselni, ahogy előtte.

Ez csak egy példa volt, nálatok biztosan nem minden pont így történik, csak azért írtam, hogy némi "ötletet" merítsd arról, mi húzódhat a háttérben, amit esetleg nem látsz.

Nézd itt már mindenki leírta: engedd el...

Én 23 éves lány vagyok, nemrég léptem ki egy 3 éves kapcsolatból (ebből 1,5 év együttéléssel), és a pasi egy darabig, ugyanígy nyomult meg könyörgött és azóta látni sem bírom... Minden érzést kiölt bennem, ami még megmaradt, és maradhatott volna.

És ne akard megmondani neki, hogy ő mit érez, annál idegesítőbb a világon nincs.

Biztos szeret még persze, 4 év nem múlik el egyik napról a másikra. De szakított veled, és neked ezt el kell fogadnod.

Sajnálom... Kitartás!