Maradjak a kihűlt kapcsolatomban, csupán mert félek a magánytól?

Nem is igazán kell már magyaráznom, de a párom és én is jól tudjuk, hogy már nincsen köztünk régóta szerelem. Első szerelem, és 6 éve tart, nagyon nehéz lezárni. Szakítottunk egy hónapra, de most ismét egymás mellett kötöttünk ki, mert hiányzik mindegyikünknek a kedvesség és a támasz. Van egy harmadik személy, akire sokat gondolok, és én sem vagyok közömbös neki. Azonban a sors kifürkészhetetlen útjai miatt egyre távolabb kerülünk egymástól. Ha az eszemre hallgatok, ő nem is lenne ideális jelölt, mert sok mindenben különbözünk, de leginkább az zavar, hogy rendkívül kemény diónak tűnik érzelmileg, és nem tudna annyi szeretet adni, mint a mostani párom. (Vagy csak ezt gondolom? Lehet, hogy ő is megtörne idővel.) Akivel most vagyok, mindenben mellettem áll. Magasra tette a mércét. Sokat dolgoztunk ezen, megbízható, de már lejárt az idő. 21 éves vagyok, és még szükségem van a nagy érzelmekre, néha azt érzem, megfulladok. Egyedül azonban úgy érzem életképtelen vagyok - ha odajön egy pasi egy szórakozóhelyen, akkor már rögtön úgy viselkedek, mintha megint tini lennék (olyan szerencsétlen és szégyellős vagyok)gondolom ez a nem túl sok tapasztalatom miatt van. Különösen nehéz, hogy kevés barátom volt tinikoromban, és mindig a barátomra támaszkodtam. Nehéz kiszakítanom az életemből, bár megbeszéltük a problémákat már őszintén. Így lett ebből békés, közös megegyezésen alapuló szakítás, de nem ment egyedül, és megint itt van mellettem.