Volt már olyan kapcsolatod, amely igaz szerelem volt mindkét fél részéről, de véget kellett, hogy érjen? (Ha igen, fejtsd ki kérlek! )

Igen, pont most. A távolság miatt előző éjjel szakítottam a barátommal. Ő kikészült, de tudom, hogy neki jobb lesz. Én is összetörtem bele, hogy ezt kellett mondanom, ráadásul nekem nem is lesz jobb, tehát az egész az ő érdekeit szolgálja. Nem akartam visszahúzni. Nem tudok hozzá kimenni, csak leghamarabb másfél-két év múlva. Ő viszont gyűlöli ezt az országot, menekült innen, nem fog visszajönni, NEM IS AKAROM, nem is engedném, mindegy, hogy nekem milyen problémáim lesznek. Én is megyek. Jobb, ha abból az országból választ valakit, mert mire csatlakozhatnék, addigra túl fájdalmas lenne a szakadék köztünk.

Ez van :(

Volt. Akkor szakítottunk, mikor még szerelmesek voltunk.

Közrejátszott a távolság, és az is, hogy az anyjával nagyon nem tudtam kijönni. Kikészültem, mikor hozzájuk mentem, remegtem az idegtől. Ezt nem bírtam volna tovább.

Meg még sok oka volt, de a lényeg, hogy szerettem, ő is szeretett, mégis így sokkal jobb volt. Nem bántam meg, bár akkor nagyon úgy éreztem, hogy rosszul döntöttem. Már tudom, hogy jól tettük, hogy szétmentünk.

Néha érdemes az eszedre hallgatni ilyen téren is.

Ő 18 volt én 15. Neki barátnője volt, akivel két éve jártak, de a lány tőlünk 120 km-re lakott. Én is együtt voltam egy fiúval, akkor már több mint egy éve.

Szerintem az életemből szappanoperát lehetne készíteni, így olvassátok :)

Ideális kapcsolatban éltünk mindketten, csakhogy az én barátom elköltözött külföldre egyéb gondok miatt. Kikészültem, szakítottam vele, pedig őt is nagyon szerettem, bár már nem voltam szerelmes.

Aztán jött a másik fiú, valahogy egyik pillanatról a másikra estem bele, azon kaptam magamat, hogy csak az ő társaságát keresem, ő pedig az enyémet. Nem egész egy hónapig együtt voltunk, amikor a srác anyukája ellenem kezdett beszélni, sőt a másik lány is állandóan náluk volt. Szakítottam vele, nem akartam ezen az egészen enni magamat, hiába szerettem nagyon. Legalább két évig szenvedtem mire sikerült többé-kevésbé kiheverni. Soha nem sírtam, de mindig ott volt az a nyomasztó érzés, hogy szeretem, de hiába.

Az élet úgy hozta, hogy négy év múlva a szomszédunkba költöztek, amikor a házavatót tartották ismertem rá. Onnantól nap, mint nap menekültem előle. Anyám viszont áthívta a születésnapomra, akkor voltam 19. Mikor rámismert, csak megcsókolt, szerelmet vallott, kijelentette, hogy élete legnagyobb hibája volt, amikor hagyott elmenni. További fél éven keresztül kapart értem, nem akartam bízni benne, bár akkor is reménytelenül szerettem, az egész olyan volt, mintha késsel szurkáltak volna.

Azóta három év telt el, együtt vagyunk, eljegyzett, az ex-barátnője pedig a legjobb barátnőmmé vált.

Az a négy év volt életem egyik legrosszabb időszaka, senki mást nem tudtam, nem is akartam szeretni. Máig ráz a hideg, ha visszagondolok...