Aki távkapcsolatban él/élt: hogyan viseltétek?

Na, akkor elmesélem a mi történetünket. 2002-ben ismertem meg egy délkelet-ázsiai lányt az interneten. A kapcsolatunk egy sima nyelvgyakorlásnak indult: levelezgettünk, beszélgettünk az interneten. Aztán nem sok idő múlva rájöttünk, hogy olyan sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, hogy olyan sok minden összeköt minket, hogy szeretjük egymást. 2004-ben találkoztunk először; sajnos akkor nem túl hosszú időre. Viszont onnantól elkezdtük szervezni a majdani közös életünket. 12.000 km választott el minket egymástól. A dolgok úgy hozták, hogy 2009-ben tudtunk összeházasodni. (Addig ő befejezte a másoddiplomáját, én is tanultam, illetve megszerveztem, megteremtettem a közös életünk kereteit itt Magyarországon.) Lényeg a lényeg: 2009-ben összeházasodtunk, és azóta is boldogan élünk. Nem múlik el úgy nap, hogy ne érzeném azt, hogy én vagyok a legboldogabb férfi a világon. És nem múlik el úgy nap, hogy ne azon munkálkodnék, hogy a feleségem legyen a legboldogabb nő mellettem. Összefoglalom a véleményem: lehetséges a távkapcsolat. Akár éveken keresztül is. De csak akkor, ha mindkét fél pontosan tudja, hogy várni érdemes a másikra. Ha mindkét fél azon munkálkodik, hogy az egymástól távol töltött idő a lehető legrövidebb legyen. Mindketten rengeteget szenvedtünk akkor, amikor kapcsolatunk még leginkább csak virtuális volt, hiszen a házasságkötésünkig eltelt idő 99,99 %-át egymástól fizikailag távol kellett hogy töltsük. De tudtuk, hogy várni érdemes. Nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy az egymás felé sugárzó odaadás és bizalom éveken keresztül ne roppanjon meg. De ha szerencsésen (és főként: körültekintően) választ az ember (mert a szerelemhez és boldogsághoz bizonyos fokú józanság is kell): akkor akár éveken keresztül is lehetséges a távkapcsolat. De még a kezdet kezdetén alaposan meg kell fontolni, hogy ki felé sugárzunk odaadást, és ki iránt táplálunk bizalmat. És azt is tudnia kell az embernek, hogy ha nem jól mérlegel: leginkább csak saját magát hibáztathatja. A kapcsolatunk elején 27 éves voltam; ma 36 vagyok. Azt tudom magamról, hogy 19 éves koromban ugyanerre a teljesítményre nem valószínű, hogy képes lettem volna. (Azért említek "teljesítményt", mert 7 évig várni valakire: ez mindkét fél részéről egy hatalmas teljesítmény.) Viszont egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy 17 vagy 19 évesen is rendelkezik valaki a hosszútávú boldog kapcsolathoz szükséges kellő komolysággal, állhatatossággal és odaadással. Akár egy pár mindkét tagja is. De aki a másik oldalon áll, és évekig várnia kell: mérlegeljen, mérlegeljen, mérlegeljen ... és csak azután szeressen. Mert így van a legkisebb esélye arra, hogy aztán a saját haját tépje, hogy esetleg egy semmirekellőre pazarolt hosszú éveket élete legszebb időszakából.