Nem tudom, hogy mihez kezdjek, teljesen tanácstalan és bizonytalan lettem. Van valaki, aki normális tanácsot tudna adni?

Sziasztok! 30 éves nő vagyok, a párom is 30 éves. Jövő héten lesz egy éve, hogy együtt vagyunk. Tegnap vendégségben voltunk, ahol egy idegen pár is ott volt. Egy hét ismeretség után összeköltöztek, három hónapja vannak együtt és nemsokára esküvőjük lesz és gyereket is terveznek. Hazafelé elkezdtünk a párommal arról beszélgetni, hogy ez milyen gyors és hogy nagyon kapkodnak. Teljesen egyetértettünk abban, hogy felesleges elkapkodni a dolgokat és a mi kapcsolatunk mennyivel megfontoltabb, mindketten szeretnénk biztosra menni, ezért úgy gondoljuk, hogy ha majd két-három év múlva is ilyen jól kijövünk egymással, akkor majd ráérünk elkezdeni gondolkodni azon, hogy összeköltözzünk és házasodjunk. Hozzáteszem, én egyedül élek, hetente háromszor-négyszer találkozunk a párommal, ilyenkor mindig nálam alszik, a hétvégéket általában együtt töltjük. Mindketten túl vagyunk már a nagy csalódáson. A páromnak előttem rengeteg barátnője volt, viszont a barátai állítása szerint én vagyok az első, akit tényleg szeret és komolyan vesz, ráadásul azokat a lányokat be sem mutatta a barátoknak és nagyon lazán kezelte őket. Tudom és érzem, hogy szeret, mert folyton mondja és érezteti, mégis tegnap nagyon földhöz vágott a beszélgetésünk annak ellenére, hogy tényleg egyetértek vele abban, hogy várnunk kell még. De most, hogy ki is lettek mondva a dolgok, valahogy annyira más megvilágításba került. Nem értem, hogy miért érzek iszonyú csalódottságot, hiszen eddig is ugyanez volt a helyzet csak nem mondtuk ki. Az a baj, hogy nagyon megszoktam az együttélést, mert a volt vőlegényemmel 12 évig közös háztartást vezettünk. Viszont mikor őt elhagytam, lelkileg teljesen összetörtem és azt hiszem, még a mai napig sem találom a helyem. Nem ő hiányzik, hanem valami biztos pont az életemben, ugyanakkor akármennyire is szeretem a jelenlegi párom, egyszerűen nem tudnám még elképzelni, hogy hozzám költözzön. Gyakorlatilag fogalmam sincs, hogy mit szeretnék. Ma reggel, mikor elbúcsúztunk, megkérdezte, hogy haragszom-e rá, mert nagyon furcsán viselkedek. Mondtam neki, hogy nem és hogy majd beszélünk, így szálltam fel a HÉV-re. Erre utánam szólt, hogy "Persze, rázzál le!" Visszanéztem rá, de nem mosolyogtam, pedig máskor mindig ilyesmivel viccelődünk. Látta rajtam, hogy nem vagyok jó formában, ezért mielőtt becsukódott volna a HÉV ajtaja, felkiabált, hogy "Csak vicceltem, tudod jól!". Ekkor már arra sem éreztem energiát, hogy legalább egy búcsúmosolyt görbítsek a számra. Egyszerűen csak elfordultam. Ahogy kikerült a látóteremből, sírva fakadtam és úgy éreztem, mintha szakítottunk volna. Ennek már hat órája, mégis folyamatosan rajtam van a sírás és nem bírok lenyugodni. Úgy érzem, mintha valaki elvette volna tőlem az álmot, hogy egyszer majd "igazi" pár lehetünk. Nem értem az egész helyzetet és azt, hogy miért vagyok ennyire padlón. Egyfolytában próbálom magam meggyőzni, hogy semmi probléma, hiszen tegnap éjjel is úgy aludt, hogy folyamatosan bújt hozzám, szorította a kezem és ölelt. A HÉV megállóban is megkérdezte, hogy mikor találkozunk legközelebb, amire teljesen kedvetlenül azt válaszoltam, hogy nem tudom, majd megbeszéljük. Láthatóan nagyon rosszul esett szegénynek és megkérdezte tőlem, hogy "Ennyire nem vagy rám kíváncsi?" Még ekkor sem voltam képes megnyugtatni és biztosítani arról, hogy szeretem. Képtelen voltam és vagyok megnyugodni. Tudom, hogy nagyon kusza a történet, de iszonyú zaklatott vagyok, folyamatosan remeg a gyomrom és nem bírok megnyugodni. Tudom, hogy minden kapcsolat más és más, de nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, mert teljes tanácstalanság lett úrrá rajtam és nem bírom ezt elviselni.