Hogyan viselnétek, ha a szerelmetek meghalna? Akit nagyon nagyon szerettek, és vele terveztétek az egész életet.

Kedves utolsó hozzászóló, a kérdező csak egy szomorú kérdést tett fel, szerencsére.

Én nem is merek belegondolni, hog ymit tennék, ha a Szerelmem nem lenne? Biztosan beleőrülnék.

16/L éves voltam amikor életem első szerelme ő 17/F meghalt egy motorbalaestben. Szavakkal nem lehet leírni azt a fajdalmat amit akkor éreztem, nekem ő volt akkor a mindenem. A tragédia megélése kihatott mindenre a tanulmányaimra, viselkedésemre, a későbbi kapcsolataimra stb.Az élet megy tovább és mindenkinek tovább kell lépnie. Kb 19 éves voltam mire " kihevertem".

30 éves ( már férjél) voltam amikor meghalt a volt barátom, akivel 6 évig voltunk együtt, szintén motorbalesetben. Bár már akkor mással éltem, a 6 éves együttlét miatt nagyon megviselt és évekig egy kicsit magamat is hibáztattam.

A fájdalom egy idő után enyhül, de megszűnni soha nem fog. Az örök kérdés mindíg ott marad : Miért és milett volna ha?

Ma 38 éves vagyok és még mindíg sokat gondolok rájuk, a szívemben szép és egyben fájdalmas emlékként őrzöm meg őket! És gyakran álmodom még ma is velük!

Magamba zuhannék. (Nem biztos, hogy el tudnék menni a temetésére.)

Talán hetek múlva elkezdenék sírni is, de addig csak ülni/feküdni és nézni magam elé.

Vagy:

Dühöngnék, hogy miért csinálta ezt velem, miért hagyott itt(bár tudom, hogy nem az Ő hibája), és törnék zúznék, amit érek. Lehet, hogy megpróbálnék öngyilkos lenni.

az egyik barátnőmnek a vőlegénye halt meg néhány héttel az esküvő előtt... elütötte az autó. a lány azóta sem önmaga, bár nem látszik rajta a fájdalom, nagyon elrejtette. ez jó 4-5 éve történt. azóta van kapcsolata, de teljesen más, mint az előző, és gyakorlatilag egyáltalán nem mutat már ki érzelmeket senkinek.

irtózatos fájdalom lehet, és nagyon nehéz lehet talpraállni.

Kedves kérdező!

Köszönöm az együttérzésedet, tényleg jól esett. És hogy elírtam, most egy kicsit pityergek.( ez munkahelyen kicsit kellemetlen)

Muszáj volt elviselnem. Nem igazán tudtam mit csinálni, belebetegedtem teljesen, lefogytam 12kg-ot 1hónap alatt, tűrtem a városban az emberek szemétkedéseit,mert mindenki engem okolt. Igyekeztem sokat barátokkal lenni, de a temetés újra kikészített. De túléltem. Beleszerettem az egyik barátomba és összejöttünk.Lényegében ő rángatott ki a hétköznapok szomorúságából.

L/17

Sziasztok.

Én életem első szerelmét veszítettem el. 14 évesen jöttem össze Tomival, aki két évvel volt idősebb nálam. 15 évesen vele veszítettem el a szüzességemet, és minden a legtökéletesebb volt, boldog jövőt láttam magunk előtt. Egyik hétvégén elment a barátaival szórakozni egy hétvégi telekre, ahol óriási viharba kerültek és rettenetesen megáztak. Náthásan jött haza, én (is) ápolgattam otthon, mert lázas volt és gyenge.Mindig is egészséges volt, beteg nagyon ritkán lett és hamar gyógyult. Fent voltam náluk szombaton délután, amikor rosszul lett. Erősködtem, hogy hívjunk orvost, de ő állította, hogy nem kell. Főztem neki teát, adtam lázcsillapítót és a bacilusokkal nem törődve összebújtunk és elszundítottam. Mikor felkeltem, úgy döntöttem, hogy muszáj dokit hívni. Csak a bátyja volt otthon, ő hívta az ügyeletet. Egy óra alatt sikeresen megérkezett egy komor doktorúr és egy kedves mentős srác. Szegénykém egyre inkább köhögött, sápadt volt és fázott. Az orvos azt mondta, hogy gépre teszik és beviszik a kórházba. Pakoljam össze a cuccait. Lacival, a bátyjával, kapkodva raktuk össze a cuccokat, amikor már elviselhetetlenül éreztem a szorító érzést a mellkasomban, rettenetesen féltem. Bementem a hozzá, hogy vele lehessek. Öklendezett, fuldoklott. Az orvos és az ápoló összenéztek...

Az ápoló srác zavarodottan rám nézett:

- Köszönj el tőle, még eszméleténél van, most áll le a szíve.

Tomi halványan vigyorgott, azzal a vigyorral, amibe bele szerettem.

- Nincs baj bé...- gondolom bébi akart lenni a vége. Nem fejezhette be. Megfulladt. Leállt a szíve.

A többit nem mesélem el, így is nehéz erről írni.

Nem tudtam feldolgozni, hogy egy 17 éves életerős srác, egy makacs tüdőgyulladás miatt megfulladhat. Meghalhat. Egyszerűen feldolgozhatatlan, hogy akit szerettem, akiért aggódtam nincs. Elveszett, nem létezik. Ennek ellenére elég erősnek bizonyultam, elmentem a temetésre és előtte a ravatalozóba is bementem, ahol nem volt lezárva a koporsó. Amikor elvitték, megsimogattam és megpusziltam a lefedett koporsót. Bár irtó lassan mentek, alig tudtam felfogni, hogy egy dobozba zárva szakítják el tőlem annak a testét, akiért élek. Laci támogatott, mert nem voltam hajlandó hazamenni.

A temetés után náluk aludtam napokig, Tomi párnáját ölelgetve, a kardigánjába bújva, reméltem a csodát, hogy végre felébredek.

Nem ébredtem.

Most 18 évesen még mindig rosszul érzem magamat, szeretem, és őrjítő a hiánya. Tudom, vannak mások is. Nem megy. Nagyon nehéz lesz, de remélem le tudom majd ezt küzdeni, és egyszer hajlandó leszek odaadni magamat másnak.

Klaudia, 18