Beleszerettem a legjobb gyerekkori lány barátomba, elmondtam neki mindent, de ő visszautasított. Mégis mi legyen most? Hogyan fogom ezt kibírni?

Az egész még 12 éves koromban kezdődött, amikor általános felső tagozatába átkerültem egy másik iskolába. Eleinte nem igazán találtam ott a helyem, viszont volt egy aranyos lány, aki már a kezdetektől fogva nagyon kedves volt velem, így aztán gyorsan barátság szövődött köztünk. Szerencsére 8. után sem kellett elbúcsúznunk egymástól, mert egy iskolába mentünk továbbtanulni. Még hogy nincs barátság lány és fiú között! Addig jó, amíg csak az van, mert később valamelyik félnek nagyon rossz lesz. Sajnos én is így jártam :( Minden rendben ment egészen tavaly tavaszig, amikor (ahogy ez mindig is lenni szokott hasonló helyzetekben) teljesen beleszerettem. Egy ideig hitegettem magam, hogy ez nem lehet szerelem, meg hogy nagyon gyorsan felejtsem el ezt vele kapcsolatban, de onnan már nem volt visszaút. Így aztán egy évnyi gyötrődés után mindent elmondtam neki, és pont az történt, amitől a legjobban tartottam: mondta, hogy tényleg én vagyok a legjobb fiú barátja, de bármennyire is szeretném, a részéről nem lehet semmi köztünk. Aznap azt gondoltam, hogy itt a vége mindennek, így nem akarok tovább élni. Annyi közös élményünk volt ebben a 7 évben, hogy azoktól soha nem tudnék megszabadulni. Soha nem tudnám elfelejteni azt a sok szép pillanatot, amikor megmosolyogtattuk egymást, a közös programokat, de a legszívettépőbb visszagondolni arra a délutánra, amikor az egész szerelem elkezdődött a részemről. Tavaly április 21-e volt (még a pontos dátumra is emlékszem), amikor biciklivel mentem át hozzá a szomszéd faluba, már olyan sokadszorra az életben (egymástól alig 5 km-re lakunk, ez alig fél óra bringával). Ezen a szombati napon is így volt, amikor útközben teljesen véletlenül találkoztunk a faluban, és együtt indultunk el hozzájuk. Egyszer csak váratlanul eleredt az eső, és teljesen szétázva érkeztünk meg. Komolyan mondom, akkor csuromvizesen olyan szép volt, hogy átértékeltem vele kapcsolatban mindent. Ez az, amit nagyon nem kellett volna...

Mégis mit csináljak most? Azt tudnotok kell, hogy előtte az életben még soha nem volt barátnőm, és egyetlen lánnyal sem tudtam (és nem is akartam) felszínes ismeretségnél többet kiépíteni. Az lesz a legkegyetlenebb az egészben, hogy még 2.5 évig minden egyes nap találkozunk legalább a suliban, ezt nem fogom tudni lelkileg kibírni! Segítsetek légyszi! Soha nem voltam még ennyire mélyen, és ezt nagyon nehéz kibírni! És a hülyeségektől légyszi kíméljenek most! Máskor mindenféle viccre kapható vagyok, de ez most nagyon nem az az állapot.

(Bocsi a terjedelemért, de ezt muszáj volt kiírni magamból. Ha kicsit összekapom magam, lehet megírom egy könyvben az egész történetemet. Végül is nyugodtan versenybe szállhat a legszomorúbb szerelmes regényekkel.)

18/F