Mit csináljak, ha az önbizalomhiányom pánikrohamokká csapott át?

17 éves lány vagyok, a barátom is 17 éves. Több, mint másfél éve vagyunk együtt.

Alapból sok lelki gondom volt, minek hatására már két pszichológust is megjártam. Féltem kimenni az utcára, stb.

A barátom olyan szintű támasz, hogy több félelmemet is leküzdöttem. Azonban nagyon sokat hisztiztem a találkozások miatt-kb 30 percre lakunk egymástól, külön városban. Egy iskolába járunk, és minden szünetet együtt töltöttünk, iskola után meg heti 2x mradtunk fél-egy órát. plusz a szombati napot együtt töltöttük. Én változtatni akartam, hogy az iskolába kevesebbet legyünk együtt, és többet utána. Ráadásul a barátom nem az az eljárogatós. Alig akart elmenni valahova. Aztán nyáron heti 2x találkoztunk egész napra, mondván, hogy ő nem akar rövid időre, mert az neki nem jó, stb. Ezek miatt rengeteget hisztiztem, minek hatására majdnem elvesztettem. Azon nyomban elkezdődtek a félelmi rohamaim, hogy nem akarom elveszteni és nem hisztizek. Nagyon gyerek még, és tényleg szeret, így igyekszem elfogadni, hogy ennyi találkozást igényel. Meg hát változó korban van. Azóta szinte az egész életem egy pánikroham. Félek vele beszélni, hogy elvesztem. Többen félnek attól, hogy ha nem lenne öngyilkos lennék, és őszintén szólva én is félek ettől. és pánikolni se akarok. A barátom ezt nem tudja, hogy nap mint nap pánikot érzek. Nincs ekdvem semmihez, lefogytam kb 4 kilót. Egyedül az alvást élvezem és vele való találkozást. Nincs életcélom, motivációm. Olyan, mintha egy kisördög lenne bennem, aki ellen küzdenék. Mielőtt írná valaki, hogy a barátom helyében nem bírna elviselni, mondom, hogy a barátom szinte semmit nem lát ezekből.

Nagyon szeretem, és ő a mindenem. Hiába próbálok másokkal lenni, olvasni, egyszerűen semmit se élvezek. Csak a vele töltött időt.

Hogy legyek normális ember? Volt valaki így?

Nagyon szeretem, és ő is, ebben biztos vagyok. Nem is értem, miért pánikolok.