Először magunkat szeressük és csak utána menjünk bele egy kapcsolatba?

A főkérdésben megfogalmazott állítás elsőre jól hangzik, de valójában a Csernus-féle pop-pszichológia egyik toposza csupán.

Az a fajta idealizált személyiség amit kívánatosnak tekintesz magad számára, sosem fog megvalósulni benned. Bárminemű önismereti törekvés és jobbítási szándék teljesen hiábavaló a végeredményre nézve. Persze arra jó, hogy a fejlődés illúzióját fenntartsd magadban, hogy legyen célod, ami manapság az elsőszámú kívánalom embertársaid részéről.

Nem kell magaddal tisztában lenned ahhoz, hogy jó kapcsolatban élj. Sőt, a felek tökéletlensége az, ami egy jó kapcsolat alapját adja.Ha ez egyik jobb a másiknál, az aszimmetriához vezet, ami egy idő után nyomasztó lesz a jobbik fél számára (például felnéznek rá) Sajnos sokan megrekednek ezen a szinten, hogy olyan párt akarnak, akiben megvan mindaz, amit önmagukból hiányolnak. Ezért olyan hosszúak az elváráslisták.

Alapvetően egyetértek ezzel a kijelentéssel, csak éppen nem valamiféle csernusi pop-pszichológiai tézis miatt. Valóban rendkívül divatos lett mostanság mindenféle keleti filozófián alapuló interpretációt köríteni a téma köré, azonban szerintem a miértek valójában nagyon is kézenfekvőek.

Csakis az képes maga mellé megfelelő partnert találni, aki legalább valamiféle ösztönös szinten tisztában van önmagával, és így azzal is, hogy mi jó neki. Ez nagyon közhelyesnek hangozhat, mégis nem egy embert tudnék felsorolni az életemből, aki a szerepkonfliktusai miatt mindig a nem megfelelő emberekre hajt és a nem megfelelő embereket vonzza maga mellé. Ha képes lenne felismerni, és elfogadni, hogy ő nem az az ember, akinek mindenáron tűnni szeretne, és így nem is azok az emberek illenek mellé, akkor talán egyszer képes lenne olyan egészséges párkapcsolatokat kialakítani, ami mindeddig egyszer sem jött neki össze. Olyan ez, mintha valaki rögeszmésen ragaszkodna ahhoz, hogy imádja a kelkáposztát, miközben utálja, és ráadásul megemészteni sem képes. Emiatt aztán mindig fáj a hasa és émelyeg, pedig egyszerűen csak másképp kéne táplálkoznia.

Rengeteg emberre jellemző, hogy olyan önbizalomhiánnyal él, hogy egyszerűen retteg attól, hogy egyedül marad. Így hirtelenjében tudnék vagy két-három példát mondani csak a saját környezetemből, akik csak azért vannak/voltak az aktuális párkapcsolatukban évekig, mert attól féltek, hogy ha kilépnek belőle, nem lesz másik. Boldogtalanok voltak benne, tudták, hogy egy rakás szar, úgy gondolták, ennél jobbat úgysem találnának, és ez még mindig jobb, mint egyedül lenni. Ha rendelkeznének a kellő önbizalommal és önbecsüléssel, akkor feltételeznék, hogy képesek jobbat is találni.

Egy csomó embert tudnék említeni, aki hasonló önbizalmi problémák miatt él alárendelt szerepben a párkapcsolatán belül. Egész egyszerűen előre eldöntött tény számukra, hogy a párjuk jobb náluk, ezért bármilyen konfliktus merül fel, úgyis neki van igaza. Ennek megfelelően félnek kinyitni a szájukat, ha valami nem tetszik, helyette a saját önbecsülésüket rombolják még tovább. Simán lehet, hogy abban a párkapcsolatban is lehetnének boldogok, ha volna bátorságuk az eseményeket úgy alakítani, hogy az nekik is jó legyen, de inkább nyelnek.

Persze, ugyanúgy megvan ennek a fordítottja is, amikor valaki a saját, a büszkeség kódnév alatt bújtatott komplexusai miatt nem képes sem megnyílni, sem pedig engedni, mert úgy érzi, akkor megalázkodna és gyengének tűnne. Ugyanolyan bizonytalanság ez is, csak éppen más a védekezési szisztéma, mert az ilyen ember a keménység látszata mögé bújik, aztán végül ezzel teszi tönkre a kapcsolatát. A férfiak ilyenkor teszik a flegma macsót, a nők pedig előveszik az érzelmi terrort és a hisztit, mert annyira félnek nyíltan vállalni önmagukat, hogy inkább elbújnak a maszk mögé és átpasszolják a felelősséget.

Összegezve: a kijelentés szerintem igenis igaz, csak éppen nem azért, mert mondjuk a problémás ember másik problémás embert vonzana. Azért igaz, mert akinek önmagával problémája van, az nem képes a párkapcsolatokban felmerülő problémákat a helyükön kezelni, mert a saját komplexusai kivetüléseként manifesztálódik az összes kellemetlenség. Egy önmagában magabiztos ember bármikor képes kritikát elfogadni és kompromisszumra jutni, de akár visszautasítani is ha az a kritika nem jogos. Egy komplexusos, bizonytalan személyiség a kritikát sértésnek érzi és védekezni kezd, ezáltal konfliktust gerjeszt, és elzárja a javulás útját. Egy magabiztos pár képes megérteni, hogy nem birtokolja a partnerét, ezért képes szabad teret engedni neki. A bizonytalan ember fél a csalódástól, ezért birtokolni akar és féltékenykedik. Egy magabiztos ember tudja, mikor van igaza és azt is mikor nincs, és képes is beismerni mindezt, de ki is áll a maga igazáért, míg a bizonytalan vagy alárendeli magát és enged, vagy éppen soha nem ismeri be a tévedéseit, mert azt vereségként élné meg. Egy magabiztos ember el tudja fogadni, ha a párkapcsolat már nem jó, és ki tud lépni belőle, ha muszáj. Egy bizonytalan ember fél, hogy egyedül marad, fél, hogy rossz döntést hoz, félti a biztonságát, ezért pánikszerűen kapaszkodik a biztosba, nehogy egyedül öregedjen meg, és közben így pazarolja az éveit.

És a kérdésedre válaszolva: írj, ha gondolod, szívesen megpróbálok segíteni, ha tudok.