Egy kapcsolatban szerintetek is a kölcsönös bizalom és elfogadás a legfontosabb?

Ez a kérdés csupán egy nyílt tény boncolgatása.

A bizalom és az elfogadás minden emberi kapcsolatban szükséges. Ezek aránya mutatja meg, milyen minőségű a kapcsolatod a másik féllel. Lehet ez barátság vagy rokoni kötelék is, nem csak szerelem.

A párkapcsolatban mindez annyival más, hogy a szenvedély, vagy a szerelem bódító rózsaszín köde indítja be a folyamatokat ami során egyesek szerint könnyebben összeszokhatnak párok, szerintem viszont csak egy időre vakká teszik őket egymással szemben, hogy az ösztöneiket kielégítendő párosodási szándékaiknak eleget tehessenek. Szaporodási szempontból hasznos, a mai értelemben vett jól működő párkapcsolatra viszont nem mindig van jó hatással.

Sokkal jobb minőségű kapcsolatokat teremthetünk, ha jól megismerjük a másikat és a szerelem mint egy burjánzó virág növi ki magát. Nem csak úgy jön mint egy tornádó és aztán otthagyja maga után a romokban álló szívet és észt, ami szegény végig ott vészjelezett neked, de a szél túl hangos volt hogy meghalld.

Persze nem vagyok ellenzője/tagadója a szerelem első látásra elvnek (bár még nem hallottam egy pozitív példát sem az ismeretségi körömben), de nagyon kicsi esélyét látom annak, hogy az, aki iránt feltámad ez a heves tornádó épp az lesz, akivel olyan mértékben eltudjuk fogadni a másik rossz tulajdonságait, akivel úgy együtt tudok majd működni a további életem során, ahogy a legmagasabb minőségű kapcsolatokban szokás.

Nos igen. A szerelem mint szó, mint érzelem, elég sokat használt, de meg nem értett kifejezés.

Életkoronként, nemenként és országonként változik a róla alkotott képünk. Ahány pár annyi szerelem. Bár én inkább azt mondanám, ahány ember annyi szerelmi állapot létezik, ha nem több.

Bár ezek nagyon hasonlóak egymáshoz mégsem ugyanolyanok. Lehet, hogy életünk során sokszor vagyunk szerelmesek, de mindig valahogy máshogyan. Függhet ez attól akibe beleszerettünk, de attól is, hogy a két szerelem közt eltelt időben mennyit változtunk.

Nem szeretném definiálni a szerelmet, mert mint mondtam a sokszínűsége miatt nem is lehet. Talán egyedül a tünetek ugyanazok, bár erre is tudnék ellenpéldát hozni.

A szerelem első látásra viszont nézeteim szerint egy nagyon érdekes egyvelege a szerelem szimulálásának, a vágynak és a sugallatnak.

A szerelmet mint mondtam, nem definiálom, de azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy egy érzelmi állapot amibe az ember magához, de a világhoz mérten is sokféleképpen belecsöppenhet. Kialakulhat lassan, gyorsan, benne úszkálhatunk évekig vagy csak pár napig. (Itt jegyezném meg, hogy a szerelmet most csak a rózsaszín ködig, illetve az utána való egy két fellángolásig értem. A későbbi mély kötődés létrejötte számomra már a mély szeretet és a legmagasabb minőségű kapcsolat.)

A vágy a másik iránt kialakulhat egyetlen pillantástól, a megjelenésünktől, egy szavunk vagy akár egy mozdulatunktól is. Lehet erős, elsöprő és kevésbé heves, gyengéd is.

A sugallat pedig az agyunkból ered. Az adott információk alapján az agyunk a hirtelen fellépő vágy és szerelem egy azon időben való fellépése miatt felgyorsul. Méghozzá olyan hirtelen pörög fel és kezdi értelmezni az adatokat, ami alapján a konklúziót is hirtelen gyorsasággal adja le a tudatos résznek, az pedig így szinte valóban megszólal az ember fejében.

A szerelem első látásra így tehát az ezt követő elégedettség és megnyugvás utáni mély meggyőződés az érzésről és annak helyességéről ami valóban arra ösztönzi az embert, hogy meghódítsa a másikat.

Sokan vizsgálják egyébként ezeket az agyi funkciókat és bár konkrétan a "szerelem elsőlátásra" -t nem tudják vizsgálni, valószínűsíthető elméletek vannak róla.

Én itt csak a saját véleményem és tapasztalatom írtam le konyha nyelven.

Egyetértek az ötös hozzászólóval, viszont a szenvedély és a vakság kapcsolatán sokat gondolkodtam már, és egy nagyon kicsit más a véleményem.

Én is meggyőződéssel állítottam, hogy a vakon szerelmes emberek túl nagy terepet adnak a szenvedélyüknek, és olyan dolgokra alapoznak hosszú távú döntéseket, amiket a rózsaszínű ködben tapogatózva, kvázi vakon mérnek fel. Azóta azt figyeltem meg, hogy ennek a vakságnak valójában nem feltétlenül van bármiféle köze a szerelem okozta vattacukorfelhőkhöz. Szerintem ezek az emberek egyébként is vakok, ha szerelmesek, ha nem.

Ezek az emberek valójában nem figyelnek az apró jelekre. Egyszerűen vagy nincs érzékük hozzá, vagy csak ostoba és gyáva figyelmen kívül hagyják a számukra kényelmetlennek tűnő dolgokat, azaz a homokba dugják a fejüket. Azok a jelek, amik arra utalnak, hogy a párkapcsolat nem fog működni, számomra a szerelem érzésének kialakulását gátolják már eleve, ezért még tizenéves koromban sem estem bele senkibe úgy, hogy az érdemtelen lett volna.

Arra akarok kilyukadni, hogy a probléma gyökere nem az, hogy az embereket elvakítja a szerelem, hanem az, hogy nem ismerik önmagukat, nem ismerik az embereket, és nem is hajlandóak szembenézni ezzel; röviden: az ostobaság a gond.

Van nekem olyan cimborám, aki úgy jött össze az élettársával, hogy a megismerkedéstől számított néhány órán belül szexre került a sor, pedig semmit nem tudtak egymásról. Ebből az egyéjszakásnak induló kapcsolatból azóta nagy szerelem és élettársi kapcsolat lett rekordidő alatt, és azóta is remekül megvannak. Rájuk néz az ember, és azt mondja, zsák meg a foltja. Náluk szó sem volt rózsaszín ködről! Találkoztak, egyikőjük sem árult zsákbamacskát, pillanatok alatt egymásba habarodtak, csakhogy itt szó sincs vakságról, egyszerűen van emberismeretük.

Ettől eltekintve minden stimmel: a kapcsolatuk nem azért működik jól, mert akkora a szenvedély, hanem azért, mert mindkét fél magabiztos, kompromisszum-kész. Nem zsarolják egymást érzelmileg, nem akarnak a másik fölé keveredni, a komplexusaik nem folynak bele a kapcsolatba. Őszintén és nyíltan élik az életüket, ezért működnek, azaz ez is csak arra példa, hogy az őszinteség, a bizalom, az empátia, a tolerancia és az odaadás sokkal fontosabb, mint a szenvedély.

Szóval nekem az a véleményem, hogy egy jól működő kapcsolat léte nem azon áll, vagy bukik, hogy az a bizalom mennyire gyorsan épül ki, hanem azon, hogy az ember fel tudja e ismerni a megfelelő partnert, és tudja e megfelelően kezelni. Ismertem én olyan párt, ahol nyolc év kapcsolat után árulással, pénzlehúzással és megcsalással ért véget a történet, és a srác ott állt széttárt karokkal, hogy csak azt nem érti, hogy lehetett ilyen hülye. Pedig az a kapcsolat tényleg szépen, lassan épült fel és mélyült el, mégis ekkora pofára esés lett a vége, mert mindkét oldalról hiányzott a megfelelő tudás. Cserébe itt a korábban említett másik véglet, ahol ezt tulajdonképpen elképzelhetetlennek tartom, mert egész egyszerűen nem ilyen egyikőjük sem.

Csak tudni kell(ene) olvasni az emberekben, és felmérni, ki a megbízható és ki nem az.

8-as nagyon sok mindent mondott el, nagyon összevegyítve. Több dologgal egyetértek, ugyanakkor néhány kifogással élnék. Ön sok példát felhozott, ugyanakkor nem egészen biztos, hogy helyesen. Én direkt ezért mellőztem a példákat és hagyatkoztam az általános tendenciákra.

Ugyanis minden kivétel erősíti a szabályt.

Nem állítottam egy szóval sem, hogy hirtelen fellángolásból később nem lehet egy jól felépített magas minőségű kapcsolat, ahogy azt sem mondtam, hogy a lassú szerelemből biztosan ilyen épül fel. Sőt, a magas minőségű kapcsolatok is megromolhatnak, tönkre mehetnek. A legmagasabb minőségűt viszont elvileg csak olyan emberek hozhatják létre egymás között, akik ismerik a másikat annyira és van olyan érzelmi és értelmi intelligenciájuk, amivel megtudják oldani a kapcsolatuk romlását előidéző tényezőket. Ők egyedül egyet nem tudnak megoldani, a másik felük elvesztését.

Az emberi emocionális kapcsolatoknál pedig nem beszélünk hagyományos értelembe vett "butaságról". Miért butaság az, ha az érzelmi intelligenciánk nem ugyanolyan szinten fejlődött ki, mint egy másik embertársunknak? Egy magas IQ-val rendelkező egyén nem hívja ostobának a nála két értékkel alacsonyabban lévőt, de az igazán okos ember a nála sokkal kevésbé okosat sem hívja butának, főleg nem olyan hibáért, amit saját "fogyatékossága" miatt vétett. Van aki jó ember ismerő és van aki kevésbé. Ha nem tudom megállapítani hogy a másik szeret-e engem pusztán egy pillantásából, akkor az azt jelenti, hogy a másik nem szerethet engem úgy, ahogy én őt?

Nem gondolom, hogy bárki hibáztatható egy rosszul választott partner miatt. Azért hibáztatható, ha nem tanul a saját hibájából addig és amennyit azt az érzelmi intelligenciája lehetővé tesz.

A vakság pedig vakság. Valószínűleg az ön barátai sem azért jöttek össze abban a szenvedélyes pillanatban, mert az egyikük túrta az orrát a másik pedig pukizott egy a párja előtt. (Elnézést a direkt sarkításért, csupán érzékeltetés miatt túlzok.) Minden párkapcsolatban először a szépet és a jót látjuk a másikban, ahogy fentebb már említettem a szerelem, vagy a szenvedély vakságában. A másik gyönyörű számunkra, kívánatos, nagyszerű a humora és szereti a macskákat mint mi. Csak később, ahogy jobban megismerik egymást jönnek elő a negatív tulajdonságok. Karikás a szeme és kapa a foga, de még így is gyönyörű. Aztán már olyan szinten jár a kapcsolat a mindennapok rohanásában, ahol elmúltak az édes percek és a másik ott áll teljes valójában, pőrén a szerelem lángja nélkül arra várva, hogy kimondjuk rá az ítéletet. Ez természetes folyamat és nyilvánvalóan nem mindenkinél működik így.

Lehet, hogy változik a sorrend, lehet, hogy teljesen más feltételek mellett teljesülnek ezek, de meg kell értenünk, hogy mindig kellenek kivételek ahogy az is biztos, hogyha még az egypetéjű ikrek sem teljesen egyformák, úgy a párokat sem lehet összehasonlítani.

Valóban nem volt a legátgondoltabb az írásom, így nyilván sok félreértésre adhatott okot. Először is leszögezném: cseppet sem belekötni akartam az általad (remélem, nem gond, hogy tegező hangnemet ütök meg) elmondottakba, csak egy másik nézőpontot megvilágítani.

Valójában talán nem is az általad megfogalmazott dolgokra reagáltam, inkább egy gondolatot írtam le, amit a te írásod idézett fel bennem, nevezetesen, hogy a szerelem nem vak, csakis a vak ember szerelme az. Tökéletesen értettem, amit mondtál, csak annyit szerettem volna elmondani, hogy szerintem máshol gyökerezik a szenvedély vs bizalom probléma.

"Az emberi emocionális kapcsolatoknál pedig nem beszélünk hagyományos értelembe vett "butaságról". Miért butaság az, ha az érzelmi intelligenciánk nem ugyanolyan szinten fejlődött ki, mint egy másik embertársunknak?"

Tiszta sor, én is így gondolom, csak rosszul fogalmaztam. Én mindössze azt tartom ostobaságnak, amikor valaki szembenézni sem hajlandó a saját problémáival. Természetesen nem tekintek senkit butának azért, mert az érzelmi intelligenciája fejletlenebb, tekintve, hogy ez magában foglalja a fejlődést. Ellenben azt nem vagyok képes tolerálni, ha valakiben nincs meg a fejlődés vágya. Gondolok itt azokra az emberekre, akik előszeretettel dobálják az olyan közhelyeket, mint a "szerelem vak", ezzel mentesítve magukat önnön fejletlenségük következményeként fellépő rossz döntések felelőssége alól. Ezt nevezem ostobaságnak.

"Azért hibáztatható, ha nem tanul a saját hibájából addig és amennyit azt az érzelmi intelligenciája lehetővé tesz. "

Ez alapján úgy gondolom, egyetértünk. Egy rossz partnerért soha nem hibáztatnék senkit, ahogy soha nem is tettem. Hibáztatni azért szoktam valakit, ha egy rossz választás folyományaként elszenvedett csalódást áldozatként él meg, és nem hajlandó a saját cselekvését és felelősségét felfedezni a történtekben, helyette csak panaszkodik.

Az egész irományomat azért éreztem csupán szükségesnek, mert ezt az oldalt többnyire nagyon fiatal és tapasztalatlan emberek olvassák, akik könnyen félreértik az ilyen véleményt. Tipikus jelenség, hogy egy-egy csalódásból nem a megfelelő konklúziót szűrik le, hanem pánikszerűen keresik a legrövidebb utat abba az irányba, ahol ez a csalódás nem ismétlődhet meg. Ez bár érthető, mégis helytelen felfogás, megpróbálom kifejteni miért.

Egy halom nőtől hallottam már életemben, hogy a nagy szerelmei mind-mind nagy csalódások lettek, ezért úgy dönt, a helyes út a szerelmet feláldozni a biztonságérzet oltárán, azaz olyan pasit kezd keresni, akihez ugyan nem vonzódik különösen, de cserébe kiszámítható, megbízható, így mellette nem érheti újabb csalódás. A helyes konklúzió azonban véleményem szerint nem ez, hanem elgondolkodni azon, hogy mégis miért és hogyan képes beleszeretni mindig olyan emberekbe, akikkel csak idáig jut, vagy éppen miért nem képes megtartani ezeket az embereket. Ők azok az emberek, akik azt gondolják, a szerelem elvakítja őket, miközben ők maguk vakok, hiszen arra érdemtelen eberekbe szeretnek bele, majd ezért a szerelem érzését teszik felelőssé. Ez csak egy példa volt, de remélem, szemléletes.

"Minden párkapcsolatban először a szépet és a jót látjuk a másikban (...) Csak később, ahogy jobban megismerik egymást jönnek elő a negatív tulajdonságok."

Pontosan ez az, amin el szoktam gondolkodni. Nagyon sokszor figyeltem meg azt, hogy ezek a negatív tulajdonságok valójában már az első perctől látszanak, csak az emberek tekintélyes hányada erről nem vesz tudomást, ahogy említettem, vagy mert nincs érzéke az apró részletekre, vagy mert nem hajlandó foglalkozni velük. Amire én fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ez valójában nem azért van így - legalábbis szerintem -, mert a szerelem okozta rajongás elnyomja ezeket a jeleket, hanem mert az ember nem veszi őket komolyan, csak akkor, ha a saját bőrén érzékeli a hatást.

Ismét hangsúlyozom: bár nagyon félreérthetően fogalmaztam, én ezért nem hibáztatok, vagy nézek ostobának senkit! Egyszerűen csak az elgondolkodtatás volt a szándékom. Szerettem volna megvilágítani azt a tényt, hogy ha az ember rosszul választ, akkor a hibát nem a szerelem érzésében, nem a másik szemétségében érdemes keresni, hanem önmaga működésében. Én aztán egyáltalán nem beszélek a lassan bontakozó kapcsolatok ellen, mert jómagam is ilyenben élek, immáron tíz és fél éve. Ezért is mondom, hogy egyáltalán nem a te mondandódban kerestem a hibát, hiszen egyetértek veled, pusztán arról van szó, hogy néhány dolog okait már máshol látom.