Minél kevesebb tapasztalatom van kapcsolatok terén, annál jobban lehetséges, hogy soha nem lesz társam? (bővebben lent)

Maximum abban van igazad, hogy az idő előrehaladtával el kell fogadnod, hogy egyre idősebb korosztályból válogathatsz, ezért úgymond tényleg kevesebb a "jelölt". Persze ezt inkább a férfiaknak nehéz elfogadniuk.

De ez ettől függetlenül nem azt jelenti, hogy nem találhatod meg a társadat. Akár az első kapcsolatodban is meglelheted, és akkor majd meglátod hogy a kapcsolat majd csak úgy működni fog magától.

Minden kapcsolat más és más, és akinek már voltak kapcsolatai, annak is lehet hogy a következő teljesen másmilyen lesz. De akivel összeillik az ember, azzal csak úgy megy az egész magától. Kár túlizgulnod ezt a dolgot.

Az meg hogy örökké tart-e vagy sem, ezen is kár tanakodni.

Élvezni kell, amíg élvezi a két fél. :) És így akár ezen az életen át is tarthat. :)

A kérdés már csak az, hogy eddig mi akadályozott meg Téged abban, hogy kapcsolatot alakítsál ki valakivel, és túl akarsz-e ezen az akadályon lépni.

Egy csónakban evezünk. Bennem az az érzés van, hogy nem attól fogok egyedül maradni, mert nem jön majd minden magától, mert ezt már elégszer olvastam/hallottam, hanem inkább attól tartok, hogy nem fogok odáig eljutni, hogy majd minden jöjjön magától. Mert ahogy én is idősebb leszek, egyre kevesebb az esélyem, hogy olyan embert találjak, aki elfogadja a tapasztalatlanságomat. Hasonló helyzetben lévő pasit keresni meg ezért nem tartom jó ötletnek, mert az egyedül töltött idő előrehaladtával mindketten csak a gátlásokat gyűjtögetjük és ha egyikünk sem tud kezdeményezni, akkor abból nem lesz semmi. Akinek meg tapasztalata van,gátlásai kevésbé, annak meg a tapasztalatlen lányok nem kellenek.

Persze ezek csak a saját gondolataim a saját szituációmról. Vastagon beleszámítva, hogy tudom, biztosan én rontottam el annak idején, mikor minden más korombeli lány pasizott. Meg hát én nem is járok sehova, mert barátaim sincsenek. Inkább nem megyek sehova, minthogy egyedül menjek és azt nézzem, hogy minden más embernek van valakije, akivel jól érzi magát. Azt is tudom, hogy a hozzáállásom sem tűnik túl jónak, de aki most elkezd majd szitkozódó kommenteket írni, azok pont nem tudják, milyen dolog többször a legapróbb dolgokban is visszautasítva lenni és egy idő után feladni és örvénybe kerülni, ami csak lefelé tud húzni.

3. vagyok, aki késő 30-as éveiig így volt.

Igen, egyre rosszabb, a hosszú magány még jobban rontja az ember énképét, tiszta selejtnek éreztem magam. Mondom, egyedül nem is tudtam megoldani. Egyéni és csoportterápiával lassan lassan oldódtak a problémáim (nemcsak ez), s 30-as éveim végén összekerültem egy özvegy férfival, akiben tudtam bízni. A tapasztalatlanságomat rejtegettem egy ideig (nem fogott gyanút), aztán elmondtam, amikor már el bírtam.

Jelenleg babára gyúrunk.

Visszatekintve az évek múlásával már igazából úgy gondoltam magamra, mint akitől ezek a dolgok (párkapcsolat, házasság, baba, családi élet) ez el van zárva. Hogy ez számomra elérhetetlen. Hogy én nem vagyok teljesértékű...

Csak azt tudom ajánlani, hogy aki ennyire így érzi, az kérjen segítséget. Hosszú és kemény munka, de magától nem oldódik meg a gubanc, úgyhogy nagyon-nagyon megéri....

Sok sikert!