El lehet jutni arra a pontra, hogy mindegy kivel van együtt az ember, csak ne legyen egyedül?

Én egyszer eljutottam erre a szintre... 24 évesen. Akkoriban zsinórban több kapcsolatom nem érte meg a 2 hónapot....a sikertelen randikat nem is számolom...

És akkor megismertem egy pasit aki külsőre egyáltalán nem jött be, belsőre eleinte szimpatikus volt... Így meg úgy mondta, hogy ő nagyon szeretne velem összejönni....és adjak neki esélyt. Hát adtam. Nagy hiba volt...Egyébként még a szexig sem jutottunk el, mert előbb szakítottam vele. 3 héttel később ki kellett dobnom, mert lebukott, hogy meg akart csalni..csak még ideje nem volt keresni egy másik csajt. De a szándék nekem bőven elég volt.

Ez után gondolkoztam el, hogy tényleg jobb egyedül, mint havonta szakítani, aztán padlóra kerülni, hogy megint nem kellettem valakinek....nyilván nem volt szerelem egyik kis kapcsolatkezdemény sem, de azért szar érzés na....

Azóta neki 2 kapcsolata is zátonyra futott, egyedül van.

Én férjhez mentem. 4 éve vagyunk együtt, 2,5 éve házasodtunk. Azóta egy szót se szólt hozzám ez az exem, pedig békében, barátságban váltunk el. Még neten is beszéltünk egy ideig. Már nincs az ismerőseim között, letöröltem nem rég. Nekem ilyen "barát" nem kell...aki csak addig beszélget velem, amíg nekem is szar....utána meg nem érdeklem.

A 3 hetes "kapcsolat" után, 2 hónappal ismertem meg a férjemet egyébként, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy én egyedül fogok maradni....

28/N