Tudat alatt ennyire kikészülni?

Azt kell mondja, hogy teljesen életszerű, normális, érthető, hogy a tudatalattid így reagálja le a történeteket.

Én ugyan férfi vagyok, de az emberi psziché nagyon nehezen viseli a mellőzöttséget bármilyen fokon is. Márpedig (indokoltan vagy indokolatlanul) de te ezt a mellőzöttség bizonyos fokaként éled meg. Azaz azt érzed, hogy nem ugyanolyan fontos kettőtöknek ez a kapcsolat.

Elnézést a kitérőért, de hogy értsd, meg kell említenem, hogy fontosnak tartott baráti kapcsolatok esetében is van ez így. Voltam és pillanatnyilag vagyok is így, hogy fiú barát, akivel nagyon jó a kapcsolatom túllazáskodja néha a dolgokat és bennem elindít ilyen hasonló deprssziós önemésztő folyamatokat. Pl most történt egy hasonló vele, amikor egyik legjobb barátommal jártam így. Én elkövettem egy hibát, amiért ő megharagudott. Én elnézést kértem és egy lehetőséget arra, hogy megbeszéljük. Helyette ő inkább a negligálást választotta. Napokig nem állt velem szóba, nem reagált, ha ráírtam stb. Ez engem is annyira kiborított (egyfelől ugyan a hibám miatti lelki firdalás is, de az ő túlreakciója is) hogy szabályosan kezdtem befordulni ettől. Miért is? Mert kezdtem úgy érezni, hogy a barátságunk nem egyformán fontos kettőnknek. A végén egy közös barátunk szólt már neki, hogy kezdek befordulni, ne csinálja már ezt. Ekkor ő jelentkezett ugyan, de valahogy azóta olyan semmilyen az egész.

Ezt csak azért írtam le, mert az emberi kapcsolatok rendkívül bonyolult és összetett folyamatokból, kötődésekből állnak. És mindegy, hogy párkapcsolatokról beszélünk, barátságról vagy csak egyszerű kollegiáris viszonyról.

És az ember sajnos kompenzál. A szeretethiányt evéssel (vagy mint én alkohollal), a törődést vagy az egyenlőtlen kötődést depresszióval. Szóval enynit a boncolgatásról, hogy megállapítsam, hogy simán lehetsz te is ennyire érzékeny lelkű ember, hogy az egyenlőtlen kötődés megviseljen. Látod én férfiként simán belerokkanok egy sima baráti viszony ilyen vetületeibe, akkor egy nő, aki eleve ösztönösen a családi fészek megteremtésén van, simán kikészülhet ettől.

A nagyon okosok, az "elengedés" szóval operálók persze azt mondják, hogy ez az egónk műve, hogy elfogadunk-e valakit olyannak, amilyen, a hibáival és akár az ilyen lazaságával együtt vagy sem.

Egy érdekes mondat egy másik baráttól, aki ezt nekem írta intelemként, amikor kikészültem a fenti dolgon: "Az az én önzésem és erőszakosságom ha nem bírom elviselni, hogy egy másik embernek már valamiért nem vagyok olyan fontos. "

Szóval így is lehet nézni.

Nektek pedig azt ajánlom, hogy üljetek össze, egyeztessétek a nézőpontokat, hogy ki mit vár ettől a kapcsolattól. Mi férfiak sajnos hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az elköteleződés valami rossz dolog, képesek vagyunk nem összeköltözni, nem házasodni, nem vállalni gyereket a relatív szabadságérzetünk megőrzése miatt. De attól még szeretjük a nőt, aki a párunk. Volt egy hosszú kapcsolatom, amit végülis rez (is) ölt meg, hogy nem fejlődött a kapcsolatunk. Mert én is így voltam. Ugyan mi együtt éltünk két év "járás" után, de nem lett házasság, nem lett gyerek. A lány le is lépett, pedig tizenév volt a kapcsolat. Persze volt olyan, pszichológiában jártas ismerősöm, aki azt mondta, hogy oka van annak is, hogy belőlem ez a nő nem váltotta ki az elköteleződés iránti igényt. Na ezen is el kell gondolkodni.

Szóval: leülni, beszélni, elmondani, hogy ki mit akar. Ha nem egyeztek és nem tudod elfogadni az ő ilyen dolgait, akkor meg el kell hogy engedjétek egymást. De annak nincs értelme, hogy az egyenlőtlen kötődés téged felőröljön, őt meg fásulttá tegye és csak szánalomból menjen bele bármibe is.

Remélem segítettem. Sok ilyen emberi kapcsolati válságon vagyok túl, ezért tudom magam beleérezni mindegyikőtök helyébe.