Nőként ez tényleg olyan elítélendő?

26 éves vagyok, van egy jó állásom amiben kiélem a kreativitásom, de egyedül élek, eltartom magam. És jól érzem így magam. Sajnos az eddigi párkapcsolataim mind defektesek voltak.

Éltem már együtt pasival, sajnos volt részem halálesetben, megcsalásban, volt olyan pasim aki porcelánbabaként kezelt sehova nem engedett el, mindenbe beleszólt, a legutóbbi kapcsolatom sajnos pofonig fajult.

Eljutottam oda, hogy nem akarok komoly kapcsolatot. PErsze, én is szeretnék majd egyszer családot, de jelenleg úgy érzem, hogy tökéletesen el vagyok egyedül, illetve a rövidtávú kapcsolatokban, nem tervezek évekre senkivel.

Szerencsére rengeteg barátom / barátnőm van, és mivel a munkám elég komoly ezért a hétvégéken igyekszem kikapcsolni. Nincsenek egy éjszakás kalandjaim, volt már, de nem ez a jellemző.

Tegnap beszélgettem a barátnőmmel aki évek óta kapcsolatban él, hallgattam a panaszkodásait és közben rájöttem, hogy erre nincs szükségem. Annyit csalódtam már. Közben én is meséltem a barátnőmnek a legutóbbi "hódításomról" , és azt mondta nekem, hogy sokáig ezt nem csinálhatom, nem hiszi el, hogy nőként ez engem kielégít.

Persze irigyli, hogy független vagyok, imádom a munkám és feltalálom magam egyedül, de szerinte egy idő után megunom, és rájövök hogy mennyi évet pazaroltam el.

Az egyik barátom is teljesen le van döbbenve a "viselkedésemen" , szerinte ez a felfogás nőhöz nem méltó, szerinte csak kefélek a nagyvilágban és játszom a boldog szinglit, holott tuti vérzik a szívem.

Szeretem őket, mert a barátaim, de zavar, hogy elítélnek ezért. Nem hinném, hogy olyan fura lenne ez nőként. Gondolom már is érzett már így?!