Hogyan tudnám visszahódítani a barátomat?

A régi sérelmeket tényleg fel kell adni és meg kell tanulni tartalmasan együtt lenni. Pl. szerintem nagyon fontos, hogy csináljatok közösen szabadidős foglalatosságokat (kinek mi tetszik) és ebben tudjatok együtt létezni úgy, hogy egyikőtöknek sem teher a másik, hanem pozitívum, lehetőség. Hogy egyikőtöknek se kényszer legyen az a program, hanem tényleg el tudjatok lazulni.

Nekem is vannak problémáim és nagyon nagy részben köthetőek ahhoz, hogy alig van olyan alkalom, amikor maximálisan el tudom engedni magam és az egyre kevésbé köthető hozzá.

Az is problémás olykor, hogy az embernek sokkal több elvárása lesz a párjától. Ez részben természetes, de olykor kiölheti azt, hogy őszintén és elvárások nélkül tudjunk adni a másiknak. Pl. van, hogy az ember a párjának főz, megpróbál készülni a fogadására stb., erre az késik, nem éhes és erre nem az a reakció, hogy "segond", hanem az, hogy "itt készülök, és te képtelen vagy erre örülni nekem..". És akkor itt az derül ki, hogy megint elvárások voltak, nem tudott X a párjának őszintén csak adni és főleg hogy elfelejtette, hogy a törődés nem az, hogy sok energiát vagy akár pénzt öl valamibe, hanem hogy akkor és ott teljes személyével ott van és türelmes, empatikus.

Gary Chapman - Az öt szeretetnyelv

Patty Howell, Ralph Jones - Öt csillagos házasság

Kezdetnek elég ez a két könyv elolvasásra mindketőttöknek.

Ez lenne az első szint, ha ezek megvannak, és tovább akartok lépni, jöhet a többi, magasabb szint.

Na, ebben igazad teljesen! :)

Alkalmazni is kell, ami a nehezebb dolog, és kitartást igényel ;)

Igen, csak az alkalmazással egy nagy probléma van:

Sok könyv (nem általánosítok inkább, hogy "a legtöbb", vagy "ez és ez", maradjuk a "sok"-nál..) nem arra van, hogy alkalmazzák, hanem arra, hogy olvassák.

Hasonlóan a házi boszorkányokhoz és TV-gyógyítókhoz, akiknek a funkciója igazán az, hogy a jó irányba vezető cselekvésre képtelen embernek adjanak valami placebo-tevékenységet.

Ez nem jelenti, hogy placebótól még senki nem gyógyult meg, csak hogy talán érdemesebb lenne eleve azt csinálni, amit minden segítség nélkül is tudunk.

Másrészt pedig ezek általában pótcselekvések és így megóvják az embert a tényleges cselekvéstől - igazából pedig minden esetben ezzel kéne kezdeni. Hogy valóban tegyünk valamit, valóban beszéljünk a problémákról a párunkkal stb., vagy magunknak és környezetünknek valóban bevalljuk, hogy mit csesztünk el.

Visszatérve a konkrét kérdésre:

Szerintem lényeges, hogy a meglévő kapcsolatunkat kicsit kívülről vizsgáljuk és feltegyük a kérdést, hogy mit képzelünk el magunknak valójában. Nyilván minden nő Zsorzs Klúnit akarja, sok pénzzel és családbarát hozzáállással, minden férfi pedig Szalma Hájeket egy bőrtangában első blikkre, de ha kicsit jobban meggondoljuk - és főleg ha egy valódi, hosszú kapcsolatban vagyunk - azt is nagyon jól tudjuk, hogy azt tervezzük, hogy még egy szobával kéne több, hogy a gyerekeinket X városban akarjuk majd nevelni, vagy éppen nem akarunk gyereket, vagy azt várjuk a párunktól, hogy este fél órát beszélgessünk arról, amiről senki mással nem tudunk, hogy mikor ki bántott meg minket, vagy akarunk egy jó kinyalást, vagy havonta egy szabad hétvégét, amikor CSézhetünk stb..

Mindamellett, hogy ezek piszlicsáré és nyilvánvaló dolgoknak tűnnek, általában nem beszélünk róla és nem gondolunk rá, csak már "ez se jött össze szinten". Könnyen kiderülhet, hogy az ember a férjével/feleségével 20 éve nem beszélt arról, hogy hány gyereket is akartak és mekkora lakást és hány szexet egy héten, miközben mind a kettejüknek benne vannak ezek a fejében, de azt gondolták, hogy erről már biztosan beszéltek és amúgy is: TUDNIA KELL a másiknak.

Még ennél is nagyobb gond, hogy az ember még magával sem tud általában elszámolni, sokszor nem mer. Én magamat rendszeresen kínzom ilyesmivel, de én sem vagyok biztos benne, hogy pl. a megfelelő emberrel élek-e együtt. Hogy tényleg annyit, azt, úgy akarom-e, amilyen és aki ő. Nagyon kínos az embernek ezen gondolkodnia és ezért inkább átugrik a napi teendőkre és a következő fél nap tervezésére, de ha sosem szánsz rá időt, akkor végül csak a kudarc lesz.

Szóval a kérdésre is ez a válaszom: Az nem válasz, hogy "ő is engem akar és én is őt". Ki az a "te" és ki az az "én", akit akarunk? Ha csak és kizárólag a személyhez kötjük magunkat és az együtt megtett vagy meg nem tett cselekvéseket kizárjuk, akkor csak becsapjuk magunkat, csak ragaszkodunk egy üres kerethez - egy nagyon ismerősnek tűnő és már megszokott kerethez.