Azt érzem, csalódtam benne. Én pörgöm túl?

Tanácsokat szeretnék kérni, elnézést, ha hosszú leszek.

Páromon azt érzem, hogy nemtörődöm, nem foglalkozik velem, a gondjaimmal. A legnagyobb baj az, hogy ő ezt észre sem veszi, és nem tudom, hogy beszéljem meg vele. Vagy csak én hisztizek túl sokat, és csak el kéne engednem a dolgot?

Konkrét szitu: nagyon sok probléma van a munkahelyemen, felmondás várható. Még az is lehet, hogy hamarabb mondanak fel nekem, minthogy én más állást találnék.

Párom tud ezekről, szoktam neki mesélni róla. Szóba került az is, hogy milyen állást kéne keresnem (szakmát is szeretnék váltani), de csak a vállát vonogatta, hogy ennek az én döntésemnek kell lennie, ő nem szólhat bele, nekem kell tudni, mit akarok csinálni. Ez igaz is. De mivel összeköltözést tervezünk, én azt gondolnám, fontos lenne az ő véleménye is. Rá is, a jövőnkre is hatással van az, hogy hol, mennyiért dolgozom.

A hét végén volt egy komolyabb balhé munka közben, megkaptam a nagyfőnöki helyreutasítást, túlóráztam, plusz itthonról is dolgoznom kell egész hétvégén. Borzasztóan kiborultam. Munka után párommal találkoztunk volna, úgy volt, hogy értem jön, mire végzek, azonban ő se a telefont nem vette el, se smsre nem reagált, utólag kiderült, hogy elaludt. Én persze időközben hazajöttem. Mikor felébredt, rögtön hívott, hogy ne haragudjak, elaludt, rossz éjszakája volt.

Hallotta a hangomon, hogy lehangolt vagyok. Borzasztó nagy szükségem lett volna rá, hogy ott legyen, meghallgasson, hozzábújhassak, elsírjam a dolgot, de ugye ez így elmaradt. És a rossz kedvemet annak tudta be, hogy én haragszom rá, és megkaptam, hogy megint nem vagyok rá tekintettel, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen rossz alvó, nem tud délelőtt felkelni időben... (Ez egyébként valóban igaz, de az évek alatt már megszoktam.)

Utána persze eljött, együtt töltöttük a délutánt, viszont az egész valamilyen fagyos, távolságtartó hangulatban telt. Kb. azért is könyörögnöm kellett, hogy a teraszról bejöjjön, ne ott üldögéljen egész délután, holott máskor kérdés nélkül veszi be magát a szobámba. Egyszer sem(!) jutott eszébe, hogy megkérdezze, milyen napom volt, hogy vagyok, lesz-e még munkám jövő héten... Említettem neki futólag azt is, hogy dolgozom a hétvégén, de arra se kérdezett rá. Az összes jele annak, hogy tudja, hogy gond van, az volt, hogy este kérdőre vont, hogy most tényleg azért haragszom annyira, mert ő elaludt?!

Azóta keveset találkozunk, nem nagyon beszélünk. Ő szóvá teszi, hogy miért vagyok folyamatosan morcos, meg hogy miért nem írunk esténként egymásnak annyit, mint eddig. Nekem meg egyszerűen nincs kedvem hozzá. Kicsit azt érzem, hogy cserben hagyott, hogy nem is érdekli, mi van velem. Kellett volna, és nem volt ott. És ha kis dolgokban nem számíthatok rá, akkor mi lesz a komolyabb dolgokkal?

Közben meg tudom, hogy ő ezt nem éli meg gondként, észre sem veszi. Mert mikor együtt vagyunk, akkor ugyanúgy dumál a hétköznapi dolgokról, hogy mit csinált a haverjaival, mit vegyünk vacsorára, hogy tervezzük a nyaralást.... Szóval úgy tesz, mintha minden okés lenne.

Mit kéne tennem? Hogy tudnám vele megbeszélni a dolgot, hogy ne veszekedés legyen belőle, ne támadásként élje meg? Vagy én pörgöm túl a dolgot, és igazából el kéne felejtenem az egészet? De akkor hogy legyek túl azon, hogy elárulva érzem magam és csalódtam benne?

N