Hogyan tovább? Jó hosszú lesz.

Egy hosszú nem túl boldog párkapcsolat után, nem sok kihagyással ismertem meg jelenlegi páromat.

Fantasztikusan indult a dolog, ennyit életemben nem nevettem, mint a megismerkedésünkkor, plusz karrierista létemre, közelebb kerültem a családalapítás gondolatához is, kevésbé lettem elzárkózott az emberektől.

Egy év után költözünk össze, anyagi nehézségek ellenére, amiken azért átevickéltünk. Rólam tudni kell, hogy tanulok, mindemellett van amikor 2-3 helyen is dolgozom mellette, hogy meglegyen mindenünk (mármár annyira, hogy az eredményeim rovására ment). Neki egy fix stabil munkahelye volt eddig. Most egy távoli városban tanul be az új munkahelyére. Néhány hétről volt szó, már több mint három hónapnál tartunk és nincs vége.

Mikor elment, akkor nagyon nehéz időszakom volt és megvallom őszintén kiállhatatlan voltam néhány hétig, rengeteg munka, szakdoga leadás miatt(plusz elég peches állatfajta vagyok és valahogy semmi sem jött össze egyszerűen). Ráadásul a párom a napi nyolc órája után mikor esténként,hazajöttem, rendszeresen a kanapén döglött, a tv-t bámulva, a lakás szaladt és még egy falat étel sem volt otthon amit megehettem volna (egészségügyi okokból napközben nem nagyon eszem, csak este, és sajnos akkor sem kaphatok be csak úgy egy szelet vajas kenyeret). Jeleztem többször, hogy ez nekem gond, de valahogy folyamatosan csak a sértődöttség jön belőle, mintha csak szurkálódásnak venné és nem értené mi a gond.

Persze nem csak ez van. Ahogy összeköltöztünk egy éve, folyamatosan zuhan a szexuális érdeklődése. Komolyan mondom ezerarcú Steaven Seagal érdekesebb, mint én egy szál törülközőben, vagy anélkül. Pedig azért nála dögösebbnek érzem magamat :) És a kezdeményezés sem jött be nála. Szinte nem is szexelünk már.

Azt is gyakran érezteti velem, hogy a családja fontosabb mint én. Amit meg is értek, csak ne ennyire nyilvánvalóan.

Mindezeket megosztottam vele, elutazása előtt már hónapokig, szinte kéthetente volt egy nagy beszélgetésünk, de mármár, mintha a falnak beszélnék.

Most hogy elment, olyannyira elfajult a helyzet, hogy erősen gondolkozom rajta, hogy ennek a történetnek vége kell legyen. Már rájöttem, hogy nem ért engem, nem értjük egymást. A világ legjobb embere, de azt hiszem, hogy a férfiasságát elvesztette a szememben, mind a szexuális inaktivitása miatt, mind azért, mert egy egyszerű ügyintézés is gondot okoz nála. Míg nálunk válik lefelé a mennyezetről a vakolat, a tesójánál kifestett (nála van amíg betanul). Ha én kérem hogy vegyen ki egy napot én is kiveszek, legyünk együtt, csináljunk valamit, nemet mond, nem lehet, valamiért akkor nem kap szabit. De ha családja szól, kiveszi az összes szabadságát, ha kell táppénzt is, hogy elmenjen nekik segíteni, tőlem távol, 2 hétre. És nem egy komoly családi gondról van szó, hanem mondjuk egy kerítés építésről.

Igazából ha ezeket elmondom neki, egy hatalmas hőzöngés a vége mindig. Plusz arra hivatkozik, hogy a korábban leírt stresszes időszakommal, meg a pesszimista hozzáállásommal nagyon kivágtam nála a biztosítékot. (Igen, semmi sem jött össze akkor és hisztis voltam, de kövezzen meg az érte, akinek nem voltak az életében rossz korszakai.)

Most hogy oda van én nagyon magányos vagyok itthon, de már nagyon el is távolodtam tőle, mármár zavar, ha hazajön (tudom, hogy szörnyű). Meg is érezte, hogy gond van (végre!), próbálja alakítani a dolgokat, próbálkozni, végre hazajár hozzám (az elején azért nem jött haza, hogy rendesen kihasználja a helyi járatos bérletét...), készített egy romantikus vacsit is, szeretkezni is próbált velem.

Csak egy a bökkenő: lehet nálam késő. Már zavar a hízelgése, nem bírtam vele szeretkezni, egyszerűen sírva fakadtam, pedig nő létemre van ám étvágyam, csak egyszerűen a sok visszautasítás miatt már én nem kívánom őt.

Attól tartok, hogy ez a javulás csak időszakos és el is fog múlni.

Mindezek mellett egy rendes emberről beszélünk, jövőképpel, családalapítási vággyal és lakásvásárlási tervvel. És szeretem, ő is engem.

Szerintetek próbáljam/próbáljuk foltozgatni? Vegyek erőt ismét magamon, hogy most ő is próbálkozik?

Vagy adjam fel a közös életünket, költözzek haza a szüleimhez?

Van értelme, hogy itthon várjam, aztán ha hazajön, megpróbáljuk ismét együtt?