Az eddigi kapcsolataidban, amik véget értek mennyi ideig tartott a boldog kezdeti időszak, és mik voltak azok a problémák, amik miatt véget ért, meddig húztátok a szakításig/válásig? Jóban maradtatok vagy haragban váltatok el?

Egyik exemmel sem tartom a kapcsolatot

Volt amelyiknel 3 honap utan sem ereztem semmi erzelmet igy azert lett vege

2 es fel eves kapcsolatomban elegem lett

Sok szarkeveres volt belefaradtam

Szakitas utan derult ki tobbszor is megcsalt

Aztan voltak meg par honaposak azok se igazan mukodtek

most 7eve vagyok a ferjemmel,megvagyunk

elso 4-5 evben meg intenziv volt a szerelem azota enyhult

vannak problemak de megoldjuk.

Én nagyjából mindig akkor szakítottam, amikor a jó időszak véget ért, legalábbis a pár hónapos kapcsolatoknál így volt. Volt egy másfél éves kapcsolatom, ott nagyjából egy évig jó volt, az utolsó fél évben próbáltam kitalálni, hogy ez normális-e vagy tényleg vége, hát, tényleg vége volt. A férjemmel 5 éve vagyunk együtt, még mindig a jó szakaszban, egyelőre nem érzem romlani, ugyanolyan boldogok vagyunk, mint a legelső évben.

Volt, akivel békésen váltunk el, volt, akivel tányérdobálós-káromkodós volt a szakítás, egyikükkel sem tartom már a kapcsolatot. A múlt az múlt.

Én nekem már régen nem volt kapcsolatom. Ennek az a fő oka, hogy általában a tényleges komolyra fordulás előtt bebukik a kapcsolat. Sokszor miattam, mert undorító vagyok, de olyan is már előfordult, hogy én magam semmi rosszat nem tettem mégis vége lett.

Kettő komolyabb kapcsolatom említeném meg és kettő olyat amit meg sem kellene.

Az egyik egy lány barátommal történt akivel 8 hónapig voltunk együtt és az elején nagy volt a boldogság, viszont a vége fele már úgy éreztem, hogy elfordul tőlem és nem is szeret, nem vagyok számára valami fontos és amikor felvettettem, hogy nekem ez így nagyon nem jó és szakítani szeretnék akkor rábólintott. Harag nem lett köztünk, csak egyszerűen vége lett.

A második kapcsolatom pedig amit meg szeretnék említeni az olyan 2 hónapig tartott. Szintén hatalmas boldogsággal indult, legalábbis számomra, majd egy nem olyan szép napon közölte velem a lány, hogy ő nem szerelmes belém és nem szeretné folytatni a kapcsolatot, mert nem akarja rabolni tovább az időm és azt sem szeretné, hogy ennyire kötődjek hozzá. Számomra lényegében ez már késő volt.

A harmadik kapcsolat amolyan fiatalkori tini szerelem volt mi volt, hogy megszakadt, volt olyan, hogy együtt voltunk és akkor komolynak éreztem, de így felnőtt fejjel inkább nevetségesnek gondolom és azt is, hogy voltam olyan buta, hogy elhittem amiket mondott nekem az a lány.

Későbbiekben is volt egy hasonló, de az sem mondható igazi kapcsolatnak, mert hol tartott és hol nem..

Az első kapcsolatom sosem volt felhőtlen. Nem voltam szerelmes, de fél év alatt ha tízszer kidobtam az ajtón, tízszer visszamászott az ablakon. Végül rájöttem, hogy szeretem mint embert, jól esik a figyelme, kedvessége és nem lesz ez olyan nagyon rossz nekem. 25 éves voltam és még sose volt barátom, szóval odahaza majdhogynem pezsgőt bontottak, hogy végre lesz unoka. Erre közöltem velük, hogy én nem vagyok szerelmes, anyám teljesen elszomorodott, hogy ő pedig már megszerette ezt a fiút. Én sajnáltam szakítani, vele maradtam. Nem volt rózsaszín köd. Nem voltam túl egy régi nagy szerelmen, ami plátói maradt, de meg volt benne a viszonzottság, csak túl sok volt az akadály. Mindezzel együtt is volt 2 olyan évünk, amiben voltak szép időszakok. A legjobb barátomnak hittem. Sajnos neki nehéz gyerekkora volt, bántalmazó, alkoholista szülőkkel, volt egy labilis lelkialkata (szerintem bipoláris depressziója volt) és amikor anyukám meghalt, majd apám elköltözött, és kettesben maradtunk, akkor olyan dühkitöréseket engedett meg magának, amiket szerintem addig kordában tartott az, hogy nem kettesben éltünk. Többször voltam fizikailag életveszélyben mellette. Akkor volt egy fél éves szakításunk, de kibékültünk anyagi érdekből, és még 1 évig kerülgettük egymást a lakásban. A szex sose volt jó, szinte nem is volt, az utolsó 2,5 évben nulla. Aztán beleszerettem másba és szakítottam örökre. Akkor nem bántott, pedig nagyon féltem tőle. Azt mondta összetörten, hogy nem akar kalitkába zárni, szabad vagyok - és elméletileg elengedett. Gyakorlatilag még fél évig nem költözött el. Én se küldtem, mert épp munkanélkül volt (egy hirtelen dührohamában otthagyta a munkahelyét és úgy gondolta, majd én fogom eltartani), adtam neki fél évet, hogy összeszedje magát, de akkor is csak akkor volt hajlandó elmenni, amikor elkezdtem neki összepakolni. Utólag nem tudom, szeretett-e valaha. Nagyon megviselte, hallottam a rokonaitól. 10 év telt el, és azóta se volt barátnője. Ez amúgy nem biztos, hogy azért van, mert annyira szeretett, hanem mert nagyon rossz körülmények közül indult, az otthonába nem vihetne nőt, az albérlettől meg retteg. Valószínű nem kell a nőknek. Vagy akinek kéne, az meg neki nem kell. Hajlamos volt sokszor a legszebb lányok körül legyeskedni, azok meg nem vették komolyan.

Sok évig messzire került. És sokáig félte tőle. Mostanában többször összefutunk, megcsodálta már a kislányomat is. Kért már segítséget informatikai dologban a férjemtől, ha találkozom vele, barátságosan elbeszélgetünk. Ő mindig csak azokra veszélyes, akik a közvetlen környezetében vannak. Így 10 év után én már nem félek tőle, tartom a távolságot, de nincs már bennünk harag egymás felé. Múltkor ahogy beszélgettünk, láttam a szemében a vágyakozást és valami régi szomorúságot. Nagyon sajnálom őt, ha nem ilyen gyerekkora lett volna, valószínű nem így alakul az élete.

Akiért elhagytam, az ma a férjem 10 éve. Vele az első 1 év volt olyan igazi rózsaszín ködös őrületes boldogság. Szerelmes voltam és boldog. Nagyjából mindenki látta rajtam, mert sugároztam a boldogságtól és feltűnően szép lettem. Olyan is rákérdezett, hogy mi történt, akinek fogalma sem volt róla, hogy megismerkedtem vele.

Nem a hormonok lecsengése miatt múlt el.

Eleinte titokban találkozgattunk, amíg az élettársam nem tudott elköltözni. Csak a legbizalmasabb néhány barát, családtag tudott róla. Igazából varázslatosan szép volt így is. Közös fősulira jártunk, együtt álmodoztunk róla, milyen lesz, ha majd végre felvállalhatjuk egymást. Hát nem lett semmilyen. Jött a nyári szünet, élettársam elköltözött, ősszel pedig a nagy felvállalás nem történt meg részéről. Én az én társaságomba tartozó embereknek elmondtam, ő meg azzal együtt, hogy az ő társasága sejtette, egyszerűen továbbra is levegőnek nézett a közelükben. Nem szólt hozzám, nem ült mellém, más lány mellé ült. Fél évig nem tudtam, mi bajom van. Csak egyre őrületesebb féltékenységi rohamok törtek rám. Magamat vádoltam, amíg rá nem jöttem, hogy semmi baj nincs velem. Nem lennék én házisárkány, ha az én kezemet szorongatná, amíg más nőkkel beszél. És akkor megszületett bennem a gondolat, ami aztán megmérgezte a boldogságot örökre: szégyell engem??? Majdnem belebetegedtem. Lehet erre a kérdésre igennel válaszolni? Ő nem tudta, miért viselkedik így. Aztán sokadik nekifutásra erőt vett magán és megfogta a kezem előttük és olykor még szóba is állt velem, és hamarosan már mindenki tudta, hogy együtt vagyunk, de ez már nem volt olyan. Akkor kellett volna kilépnem az egészből. De úgy éreztem, ez is elromlott, tök mindegy, ennyi az élet, mit ugráljak, végülis tényleg olyan ronda vagyok, akit csak szégyellni lehet a sok jó nő között. Összeköltöztünk, de ez a törés bennem mindenre kihatott. Ő nem tudott ezzel mit kezdeni, csak azt látta, hogy az a sugárzó, boldog lány, akit megszeretett, már nincs sehol, az őrületes szexuális együttléteink tele lettek feszültséggel és egyre ritkábban csókolt meg. A problémamegoldás nála abból állt, hogy a négy fal között még többet szeretgetett, puszilgatott, de ez semmit se ért, hiszen az alapprobléma a nyilvános levegőnek nézésem volt, azon nem segített egy titokban adott puszi. A másik problémamegoldás nála abban merült ki, hogy tehetetlenségében gépezésbe menekült. Egy évre. Így már otthon is levegőnek voltam nézve. Egy év után mondtam azt, hogy oké, akkor szakítsunk. Na, akkor kezdett ezerrel teperni. Újra megkaptam a figyelmét, a szeretgetéseket. Alá kell írnom, úgy küzdött értem, ami nem csak olyan 1-2 hetes kis változásokat eredményezett, hanem sok-sok viszonylag boldog évet hozott nekünk. A fősulit befejeztük addigra, az ottani feszültség így már nem állt közénk, bár ott maradt lezáratlanul. Később megkérte a kezem, összeházasodtunk, gyerekünk született és akkor jött még egy álomszép időszak. Mindketten kiteljesedtünk azzal, hogy gyermekünk lett. Ahogy elnéztem őket, sokszor éreztem azt, hogy most teljes igazán az életem. Hogy ez a két ember a világon számomra a legfontosabb és egész életemben rájuk vártam. Mindketten szerelmesek voltunk/vagyunk a gyerekünkbe. Ami megkeserítette kicsit, az az volt, hogy anyósom túlságosan képbe került azzal, hogy unokája lett és beleszólt olyan dolgokba, amikbe senkinek nem tűrtem beleszólást. Ő úgy vélte, azzal hogy gyerek van, a kutyáimnak már nincs helye a házban, én nem úgy véltem. A szoptatással kapcsolatban is megengedte magának, hogy olyan dolgokba szóljon bele, amihez valójában nem értett. És amikor már teljesen kikészültem, mert apadt a tejem és anyósom meg volt róla győződve, hogy agyonszoptatom a gyereket a sok mellretétellel és tápszert nem fogadott el a kicsi és rettegtem, hogy éhenhal, ő meg csak nyomatta, hogy agyonszoptatom, amikor kb. 2-2,5 dl anyatejjel tartottam életben, amim még volt...na akkor egy nap kifakadtam és volt egy óriási vitánk a férjemmel, akinek dolga lett volna leállítani anyukáját, de nem tette és ezért megtettem én:( De ebből talpra álltunk volna. Aztán volt még egy nagy konfliktus, de azt nem írom le. Az végzetes volt. Emiatt a válást tervezgetjük. Jóban fogunk maradni. 1,5 évig megint levegőnek nézett, de ebben az esetben ez már kölcsönös volt, annál a konfliktusnál én lezártam kettőnket.

Később szerette volna helyrehozni, de 1,5 év ridegtartást már nem lehet. Közben beleszerettem másba és mindegy, hogy igazából értelmetlenül, az érzéseim a férjem felé már nincsenek. Most már ő is beletörődött.

Abszolút kulturáltan állunk egymáshoz, végre van kommunikáció is. Úgy tervezünk külön menni, hogy közös gyerekfelügyelet legyen, mert mindketten nagyon jó szülőnek tartjuk a másikat. Én nem akarom anyagilag lehúzni őt, és ő se engem. Felfogtuk, hogy továbbra is az lesz a lényeg, hogy a gyerekünkről gondoskodni tudjunk. Nekem erős érdekemet szolgálná, hogy ne váljunk el, mert anyagilag iszonyat nehéz lesz és hitel felvétel nélkül nem is tudom megoldani az életünket, de nem akarom már visszatartani. Én érzelmileg képtelen vagyok megadni neki azt, amit megérdemelne. De nem is rohanunk sehova. Ma is órákon át számolgattuk a költségeket, hogyan tudnánk megoldani a külön lakhatást és minden egyebet. Szerintem nagyon jóban fogunk maradni a továbbiakban is.

Mindkét kapcsolatomban kb fél évig tartott a boldog kezdeti időszak.

Az első kapcsolatom azért ért véget, mert a barátai utáltak (ok nélkül, a bemutatkozáson kívül hozzám se szóltak soha), és ő nem állt ki mellettem, illetve a végére nem csak engem, de magát is elhanyagolta. Vele én szakítottam, ő nagyon megharagudott rám, pedig korrekten mondtam el mindent neki és nem húztam az időt, nem bántottem szükségtelenül.

A második kapcsolatomnak pedig azért lett vége, mert az exem nem volt hajlandó kompromisszumot kötni szinte semmiben, és ez azzal járt együtt, hogy sokszor alig találkoztunk, én voltam félrerakva. Vele pedig nem akarok jóban maradni, elképeztően megalázó módon szakított velem (sokszor a kapcsolat alatt is megalázóan bánt velem), és erre most kitalálta a szakítás után 3 hónappal, hogy legyünk barátok, DE még így is többször megalázóan beszélt velem, miközben azt hajtogatta hogy legyünk barátok. Úgyhogy nem leszek vele jóban, levegőnek fogom nézni.