Szoktatok tartani/félni egy kapcsolatban a szakítástól? Nem rossz, hogy bármikor megtörténhet? Nem lenne jobb, ha tudnátok, hogy örökre együtt maradtok a párotokkal?

Nem történhet meg bármikor, vagy ha mégis, az a kapcsolat olyan is...

Mi az első perctől kezdve őszintén beszélgettünk az érzéseinkről és teljesen egyértelmű mindkettőnknek, hogy együtt fogjuk leélni az életünket. Ha valami félrecsúszik, javítunk rajta, folyamatosan dolgozunk a kapcsolatunkon és magunkon is. Közös a cél: hosszú boldog élet együtt ketten, a gyermekeinkkel, az állatainkkal. Nincs kérdés ezzel kapcsolatban.

Férfiként sohasem lehetsz benne biztos, hogy életed szerelme nem dob ki egy kósza gondolat miatt az ablakon.

Nőként viszont biztos lehetsz benne, hogy bármikor összetörheted azt az idiótát aki épp veled van.

Az eseteknek mindössze 12%-ában a férfi a szakító fél. Még 90 évesen 72 év házasság után se lehetsz biztos abban, hogy az asszony holnap nem lép le.

Igen, a szerelmes férfiaknak a nővel való kapcsolat egy szorongás. És minden egyes szakítás kamaszkorától kezdve egy konstans PTSD és a túlélő bűntudata.

#5 Alig várom, hogy egyszer találkozzak egy lánnyal akinek jól összetudom törni majd a szívét, úgy ahogy nekem törték össze.

Mert férfiként erre idáig nem volt lehetőségem.

#4 Statisztikát mutass már légy szíves, köszi. Nem kell hazudozni és a valóságot úgy ferdíteni, hogy neked tetsszen. A szakítások aránya kb fele-fele lehet, a válásoknál valóban a nők a kezdeményezők. De miért?

Az, hogy a nő kezdeményezi a válást nem jelenti azt, hogy a férfi nem akarna válni illetve ne kakkantana bele magasról a kapcsolatba. Elvált nőként mondom, és a körülöttem élők életébe belelátva: Az összes válást a nő kezdte azért, mert a férje megcsalta, én azért mert elhanyagolt. Minden esetben a férfi lelépett az új nőjéhez, anya maradt egyedül a gyerekekkel. Van, ahol négy gyerekkel.

Nem hiszem, hogy ezek a nők törték össze a férjük szívét. És szinte minden válásnál ezt hallom: apám megcsalta anyámat, anyám kidobta. Néha a fordítottja is előfordul, én egyről tudok, biztos van sok ilyen is.

De az, hogy tényszerűen ki kezdeményez válást, nem jelent semmit.

Arra sincs garancia, hogy holnap nem esik egy tégla a fejére, és akkor annyi volt.

Felesleges ilyeneken aggódni. Ki kell élvezni amíg tart.

Nem, nem lenne jobb. Az életben semmire sincs garancia, csak arra, hogy egy napon mind meghalunk és ez így is van rendben. Sokszor csalódtam már az életben és mindegyik hasznomra vált, mindegyik esetből rengeteget tanultam saját magamról.

Igazából retteghetnék, meg kattoghatnék, de minek? Minek csesszek ki saját magammal, minek mérgezzem az életem ilyen gondolatokkal? Úgy érzem jól választottam társat és részemről mindent megteszek, hogy továbbra is nyílt és őszinte maradjon a kapcsolatunk, de ha esetleg elhagyna, akkor összeszedném magam, felállnék belőle, eltenném a szép emlékeket és újraépíteném az életem. Egy szakítás soha nem tudna egy életre a földhöz végni, ennél jóval erősebb vagyok, mitől féljek? Szerintem félni sokkal rosszabb, mint megijedni.