Érdemes lenne segítséget kérnem, vagy majd idővel elmúlik?

Próbálom röviden leírni, de szerintem még így is hosszú lesz.

A lényeg az, hogy kb fél éve lett vége az első kapcsolatomnak, ami ~8 évig tartott. Azóta vannak jobb és rosszabb periódusaim. Az a helyzet, hogy én próbáltam minden tőlem telhetőt, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot, de mégis sikerul(t) neki x hetente megtalálnia, amivel felkavar. 1-1 ilyen megkeresése után nekem hetekig tart visszatérni a "nyugodt" állapotomba. Legutóbb már tök jól voltam, 2 hete már nem sírtam. Megjött a jó idő és elkezdtem szabadidőmben újra a hobbijaimnak élni. Most eltelt egy hónap a legutóbbi "zaklatása" óta és ismét szörnyen vagyok. Random jönnek rám a síró rohamok és néha már attól félek, hogy rosszul leszek komolyabban is, mint az imént is történt. Jöttem haza, alig bírtam már magamba folytani a sírást, pedig tök pozitívan keltem és jó napom volt. Ilyenkor kb kapkodok már levegőért...

Nem merek és nem is akarok már senkinek az exemről beszélni, mert senkit nem akarok már untatni és nem is veszik komolyan, hogy rosszul vagyok. Ma az egyik kollégám beszólt nekem burkoltan, amikor valahogy szóba jött, hogy el szeretnék menni pszichológushoz, mert szerintem jót tenne, de csak ingyenes jöhetne szóba és nem tudom, hogy megy ez. Mire azt mondta, hogy velem biztosan nem foglalkoznának ingyen, mert én "csak szakítottam az exemmel". Ha a családommal szóba jön az exem, ott is azt kapom, hogy,, ne foglalkozz már vele, szard le". Senki nem ért meg engem. Nem érti senki, hogy 1) nem tudok nem foglalkozni vele, ha állandóan felbukkan és nem hagy tovább lépni 2)én próbálok nem foglalkozni vele, de szinte egész nap ő jár akaratlanul is a fejemben AKÁRMIT csinálok. Rengetegszer rémálmom is van vele. És szerintem ez nem normális, ezért szeretnék segítséget kérni...

És szerintem komolyabb gondok is vannak nálam, amik hozzá segítenek ahhoz, hogy ezt ilyen nehezen viselem. Kezdem ott, hogy az "apám" egy hajléktalan szar, aki már születésemkor elhagyott engem. Nem volt fényes gyerekkorom, milliószor költöztem családon belül és mindenhol csak bántottak. Hol szavakkal, hol fizikálisan is. Kb 12 éves voltam, amikor ki akartam ugrani az ablakon, hogy nekem ebből elegem van. És csak kinevettek. "nem ismerem" azokat a szavakat, hogy szeretlek, ne haragudj, kérlek, kérek, stb, mert akárhol voltam, ezeket nem használták. Nem esnek jól ezek a szavak, nem tudom őket természetesen kimondani, erőltetettnek érzem. Soha senki nem ölelt meg, nem dicsért meg, nem adott egy rohadt puszit, pedig mindezek ellenére jó gyerek voltam és törekedtem a legjobbra a tanulmányaim során is, illetve kicsapongó életet sem éltem. Tavaly meghalt anyukám párja, aki lényegében felnevelt, amikor éppen ott laktam persze. És konkrétan ezt könnyebben meg tudtam gyászolni, mint a szakítást. És anyukámon is azt látom, hogy sokkal jobban visel egy valódi gyászt, mint én a saját kis problémám, hogy szakítottunk. De olyan szinten képtelen vagyok hozzá is őszintén kötődni, annyira nem alakult ki bennem, hogy amikor eleinte még sírt és meglátogattam, nem öleltem meg, csak kényszerből. Egy ideig csak néztem ahogy sír és ideges és nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Tehát ilyen szinten kb undorodom mindenféle testi kontaktól, ha nem a páromról van szó.

Na és akkor volt nekem a volt párom, aki mellett a legszebb éveimet éltem meg, közel engedtem magamhoz, megtanultam kicsit jobban kifejezni az érzéseim, legalább is irányába.. Ő volt az egyetlen az eddigi életem során, akit nagyon is szerettem megölelni.. Tudta a múltamat. Elfogadott, sőt, felnezett és büszke volt rám, hogy a helyzetemhez képest milyen erős lettem és milyen jól helytállok az életben. De az igazság az, hogy én nagyon nem érzem magam erősnek. Egy gyenge embernek érzem magam, akinek mindenképp szüksége van valakire maga mellett, vagy üresnek és értelmetlennek érzi az életet. Az exem megcsalt engem, szakítottam hiába a szívem szakadt meg, és azóta össze is jöttek és együtt vannak és ez nekem rettenetesen fáj. Mert ő volt az egyetlen akit tényleg szívből szerettem és ő volt az egyetlen, aki igazán szeretett és elfogadott engem. És ezen a fájdalmon nem tudom túl tenni, most is potyognak a könnyeim, hogy így átvert és eldobott mindent, hogy ilyen könnyen felejthető vagyok mint aki nem is jelentett soha semmit, hogy már rögtön mást szeret. És ennek ellenére meg-meg akar keresni és ezt sem értem. Gondolhatja hisz ismer, hogy milyen borzalmas érzés nekem ez az egész és mégsem hagy békén. X hét után mintha mi sem történt volna, mintha nem küldtem volna már el 1000x melegebb éghajlatra hogy hagyjon engem békén, felkeres mintha minden oké lenne, mert ő "csak tudni akarja mi van velem"....

Én nem is akarom ezt tovább részletezni, de nagyon rosszul vagyok és azt szeretném csak hogy ez az egész végre elmúljon, mert tudtam hogy sokáig szar lesz, de azt nem, hogy ennyire. Hogy fél év után is vannak ciklusok, hogy minden este vörösre sírom a szemem. És már nekem van elegem magamból, nem hogy másoknak.. Még szerencse hogy egyedül élek és ilyenkor senki nem lát. Néha azt érzem hogy teljesen megbolondultam. Mit csináljak?? Könyörgöm valaki adjon tanácsot. És ne azt, hogy legyek sokat barátokkal meg foglaljam le magam, mert ez alapból így van, nem itthon depizek egész nap.. Rengeteg programot csinálok barátokkal és egyedül is. Sokat sportolok, ami átmenetileg segít. De akármit is csinálok, minden egyes nap eljon az este, amikor már nincs mit csinálnom és fekszem az ágyban magányosan, amikor rámzúdul újra és újra minden negatív gondolatom...

Szerintetek sem "érdemlek" ingyenes segítséget? Túltolom? Akkor mit csináljak? Mit? Nem engedhetem meg magamnak a jelenlegi covidos helyzetben a havi minim 40 ezreket szakemberre, mert emiatt a szar miatt még a szeretett munkámat is elvesztettem tavaly és most máshol vegetálok.. Korrekt az összeg ahhoz képest, de ilyeneket akkor sek tudok ebből hosszútávon megengedni magamnak...

Előre is köszönöm, ha valakinek van valami hasznos tippje, tapasztalata, akármi...