Hogy enyhítsem a fájdalmamat, ha tudom, hogy így a legjobb?

Egy tizenkét év után lezárt párkapcsolatból kerültem egy hirtelen villámcsapásként érkező "kapcsolatba" egy olyan férfival, akinek minden dolga figyelmeztető jel volt, és amiről jó magam is tudtam.

Amit tudni kell: 15 évvel idősebb nálam, egy teljesen más országban él, nincs gyereke, soha nem volt nős, a leghosszabb kapcsolata egy évig tartott. A munkáját tekintve éjszaka dolgozott, nappal pedig aludt, tehát teljesen fordított életet éltünk, még is fél éven át tartott köztünk a dolog, és próbáltuk a legjobbat kihozni belőle. Tudtuk, tudtam mindvégig, hogy nagy áldozatokat kellene hoznunk (leginkább nekem), hogy ez működjön. De én eljatszottam a gondolattal, hogy megteszek mindent, holott az eszem tudta, hiába költöznék ki hozzá, a dolog vége ugyanez lenne, mert nem elég a korkülönbség, előbb utóbb kijöttek volna egyéb problémák is. Aztán két hete a férfi egy találkozó után (ami nagyon kellemesen telt, jól éreztük magunkat), megváltoztatva kommunikációját facetimeon szakított velem. A fenti problémákat egybevetve elmondta, hogy nincs jövőnk együtt. Nekem és neki is egy olyan személy kell, aki hasonló életet él, egymáshoz közel. Csalódott voltam rettentően, hogy miért nem akkor mondta el ezeket az érzéseket, amikor együtt voltunk, amikor tudhattam volna, hogy akkor látom őt utoljára. Sokként ért és azóta se tudok magamhoz térni. Elmondta, hogyha tovább húzzuk ezt csak még jobban fog fájni, de ennyi idő után is úgy fáj, hogy előre félek mi lesz velem, ha mással kerülök kapcsolatba a későbbiekben.

Jól tudom, hogy azért viselem ilyen nehezen mert 12,5 év után most vagyok teljesen egyedül és úgy érzem senkit nem érdeklek. Hogy lendítsem túl magam ezen? Hogy álljak hozzá lazábban az emberekhez, hogy ne bolonduljak teljesen bele valakibe nagyon rövid idő után. Alapjában véve pont a csalódások miatt, mindig elrejtettem az érzéseimet, sosem tartottam magam soknak, egyszerűen csak törődtem az emberekkel, nagyrészt halkan, hogy ne ijesszem el őket. Emiatt még akkor is, ha én vetettem véget egy-egy kapcsolatnak, mindig fizikai fájdalmaim lettek az emberek elvesztése miatt. Tudom, hogy ez a távkapcsolat sem tett jót nekem. Eddig csak ok nélkül nem éreztem magam éhesnek, hirtelen leadtam öt kilót, állandóan ezen kattogtam, de most hogy vége csak még rosszabb és szó szerint fáj a testemben élni.

Ki hogyan éli meg ezeket és mit csináltok, hogy jobb legyen? Hogy a jövőben ne történjen ilyen?