Hogyan tudtátok újra meg újra legyőzni magatokat?

Kérdésem főként azokhoz szól, akiknek úgy véget ért a párkapcsolata, hogy nem történt megcsalás, nagy átverés vagy hasonló.

Fél éve szakítottunk, de januárig még tartottuk a kapcsolatot (nem személyesen). Ez idő alatt sok volt a közeledési próbálkozás és persze a veszekedés is, legvégül sikerült csúnyán beszélni, viselkedni egymással és úgy elválni.

Közben újraépítettem az életemet, imádom a munkámat, tanulok is mellette, minőségi a kapcsolatom a szeretteimmel, kikapcsolódni is van időm szerencsére. Volt pár ismerkedési próbálkozás is, de nem akarom erőltetni a dolgokat. Pszichoterápiára is járok, ahol lépésről lépésre haladunk a cél felé.

És mégis - sokszor eszembe jut Ő, a nevetése, az illata, az ölelése, a csillogó szemei, ahogy szerelmesen rám néz, a közös poénjaink és a szenvedélyes esték... És hogy már nem az életem része, akivel a közös jövőt terveztük, és azt mondta, minden vágya, hogy gyereket szüljek neki egy szép napon és... Kész vagyok ilyenkor és egy hajszál választ el attól, hogy felkeressem. Próbálok nem nosztalgiázni és sokszor már mantraként mondogatom magamban a múltbéli rossz húzásait és hogy miért is jobb nélküle. De aztán megint felülkerekedik a másik oldal... Eddig erős maradtam, nem léptem felé, pedig egy hónapja már semmit nem tudok róla.

Kicsit érzelgősre sikerült az írásom, elnézést attól, akinek ez sok, de én már csak ilyen szentimentális és ragaszkodó vagyok. :D Az sem segít, hogy tudom, amikor utoljára beszéltünk, még ő sem engedett el engem. (Persze kérdés, mi van azóta.)

Tudom, hogy az idő és a pszichológus is segít, de inkább gyakorlati tippeket várnék, illetve szívesen meghallgatom, ti hogyan éltétek/élitek meg az ilyen helyzetet. Köszönöm!

24/L