5 éve szakítottunk, de még mindig nem tudtam túllépni. A jelenlegi párkapcsolatomra is kihat. Mit tegyek?

Aki nem szeretné végig olvasni a "kisregényemet", attól csak annyit szeretnék kérdezni: Hogy tehetném túl magam az első nagy szerelmemen, ha 5 év alatt nem sikerült? Hogy lehet azt elfogadni, hogy soha többé nem élhetek át olyan mértékű szerelmet, mint akkor?

Akit érdekel a történet (és ennek ismeretében talán hasznosabb tanácsokkal is segíthetne nekem: Én 16, Ő 19 éves volt, mikor összejöttünk a gimi alatt. 14 éves korom óta Érte rajongtam, úgyhogy egy álmom vált valóra, mikor összejöttünk. 2 évig tartott a kapcsolatunk, csodálatos volt. Meg sem próbálom leírni, hogy mennyire szerelmes voltam, mert egyszerűen ezt nem lehet semmihez hasonlítani. De aztán elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor muszáj volt lépni, a céljaink nem egyeztek, én egyetemre mentem, ő külföldön kapott munkát, több száz kilométer állt közénk.

3 és fél éve vagyok párkapcsolatban (egy másik fiúval). Ő egy csodálatos ember, nagyon szeretem és szerelmes vagyok, de olyan mértékben nem tudok "lángolni", ahogyan az első fiúért. Bár így is boldog vagyok, mégis aggasztó, hogy csak egyszer adatott meg egy ilyen mértékű, "mindent elsöprő nagy szerelem"... A mindennapjaimat már nem befolyásolja az első szerelmem. De hatalmas pofon volt, hogy nyáron feleségül vette a párját. Napokig sírdogálva nézegettem a facebookon megosztott esküvői képeket. Aztán szeptemberben egy gyönyörű kislányuk született. Nemrég megtudtam azt is, hogy az esküvője előtt nem sokkal lefeküdt a volt legjobb barátnőmmel, (akivel kb 18-19 éves korunkban váltak el az útjaink. Nem voltunk rosszban, mégis azóta is rivalizál velem. De ez egy külön történet. És elég hosszú történet...) Az ilyen pofonokból derül ki számomra, hogy nem vagyok teljesen túl rajta. Ami kétségbeejtő, hogy talán soha nem is leszek.

Ami miatt most kiírtam a kérdést: Az elmúlt 5 évben többször is láttam őt messziről, de a sziánál többet soha nem beszéltünk. Szilveszter napján viszont összefutottunk véletlenül és 5 év után először beszélgettünk egy pár szót. Nem beszélgettünk nagy dolgokról, nem hoztuk szóba, ami köztünk volt. De nem volt jó hangulatú a beszélgetés, hiszen nem vagyunk mi egymásnak senkik. Nem vagyunk barátok, csupán 2 ember, akik egyszer szerették egymást. Nyilván sok mindent szerettünk volna tudni a másikról, (de főleg én róla), de már nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt gátlástalanul megkérdezzem, így inkább egy rövid beszélgetés után elköszöntem. Próbáltam megfejteni, hogy mit érezhet azzal kapcsolatban, hogy lát, hogy beszélgetünk. Nagyon kedves volt velem, talán még örült is nekem. Talán egy pillanatra eszébe is jutott, hogy milyen volt velem. De ennél többet nem várhatok tőle, hiszen neki meg már családja van.

Én pedig azóta nagyon szomorú vagyok. Aznap, miután beszéltünk, azt a mértékű fájdalmat éreztem, amit a szakításunk után. És azóta is ramatyul érzem magam. És itt megint megemlíteném a páromat, akivel vagyok olyan szerencsés, hogy elmondhattam neki, hogy mi a baj, Ő pedig maximálisan mellettem van és nagyon jól kezeli a problémát...

Ami elkeserít, hogy 5 éve, a legnagyobb mélypontomon, a szakításunk után az nyújtott egy kis vigaszt, hogy belegondoltam, hogy egy pár év múlva majd nagyon jól fogom tudni kezelni a helyzetet. Hát nem így lett. Utolsó éves vagyok az egyetemen, szeptembertől dolgozni fogok, fix helyem van. Ugyanebben a hónapban össze fogok költözni a párommal. Minden sínen van, úgy gondolom jó irányba haladok az életemmel...de mégis ilyen szomorúságot érzek az első szerelmem miatt. Nem segít rajtam az sem, hogy mindezek miatt nem kevés szégyenérzetem is van, hiszen tudom, hogy nincs rendben, hogy így érzek.

Így a kisregényem végén - bár sok kérdés van bennem,- a legfontosabb kérdéseim, amiket az elején is kérdeztem. Hogy léphetnék túl? (Vagy hogy fogadjam el, hogy nem tudok túllépni?) Hogy fogadjam el, hogy soha többé nem lesz ekkora szerelem az életemben? És hogy érezhetném jobban magam most, hiszen már 5. napja csak szomorkodom a találkozónk miatt. Illetve megnyugtató lenne, ha írna olyan, aki hasonló cipőben jár.. Előre is köszönöm!

23/N