Hogy bírjátok azt, amikor a szerelmetek lemondott rólatok, rólad? Normális, hogy hónapokkal a szakítás után még csak sírsz utána, reménykedsz, bízol és csak sírsz, sírsz? Fiúk-lányok, Ti hogy viselitek ezt? Tapasztalat?

Nem dobott ki, volt egy nehéz időszakunk, megoldódott, de nem bírta ki a szerelmünk. Csak bennem. És azt érzem, feladta, lemondott, már nem fontos mindaz, ami történt, ami miatt történt. Mindketten sérültünk, de ki kellett volna bírnia (nem megcsalás, nem hazugság, nem tisztességtelenség). Lehet könnyebb feladni és újakkal próbálkozni. Ti ne tegyétek ezt soha! Amíg érzés van bennetek! Annyira ritka, hogy érzésből, igazi érzésből legyen együtt két ember. Hát sajnos én még ebben hiszek, ezért nehéz megértenem, felfognom, hogy mennyire nincs értéke az érzéseknek. És a büntetésem, hogy bennem nem csitul :), így marad a szenvedés és a nem múló hit, de néha felteszem a kérdést, minek? Miért könnyebb feladni valamit, mint küzdeni érte? Az érzésért?

Igen, oka volt, külső, de megoldódott, nincs többé az ok, de sajnos ez már mit sem változtat, marad a bezárkózás, a sírás, azért néha, vannak kisebb időszakok, amikor kicsit jobb, de váratlanul rám- és rám tör. Hihetetlen, hogy mennyire elveszi minden energiámat, koncentráló képességem, mennyire nehéz kilépni ebből, de a legrosszabb, reménykedni abban a morzsányi valamiben. Néha irigylem azokat akik racionálisan végiggondolják és határozottsággal tovább lépnek. Vajon ott is vannak ilyen mély érzések, vagy addig nem lehet gondolattal dönteni, amíg ezek itt dúlnak bennem?

Miért könnyebb felállni és elindulni mint küzdeni? Számos helyzet van, igen, ez sok mindentől függ, van amikor menni kell, van amikor tudod, hogy megéri megpróbálni. Mehetnék én is, de van ami fontosabb annál, hogy feladjam. Nem vagyok harcos amazon, inkább csöndes, halk szavú:), de ezért, a szerelmünkért bizony harcolnék, talán a végsőkig:). Bár sokan tennék ezt :(.