Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Mi lehet a neve ennek a lelki "defektnek", és legfőképpen: hogyan tudnék kigyógyulni belőle?
Teljesen el vagyok keseredve. Lassan 34 leszek, sok-sok évi plátói szerelem után két éve végre jött az életembe egy olyan hús-vér férfi, aki tisztességes, kedves, intelligens, jóképű, engem akar és velem tervezi leélni az életét, én mégsem vagyok boldog (noha szeretem őt, csak nem szerelemmel), és most is egy olyan férfiről álmodozom, aki közel van, mégis elérhetetlen, mert párkapcsolatban él, és vszínűleg nnem is vagyok az esete (bár ha találkozunk, egész jókat beszélgetünk). A szívem mélyén érzem, hogy nem olyan, mint amilyennek elképzelem, és soha se lennénk boldogok együtt, mégis vágyódom utána..., éppen úgy, ahogy az egész életemet kitöltötte a reménytelen vágyakozás olyan emberek után, akik ideálisnak tűntek, elméletben közel voltak, ilyen-olyan okokból viszont mégsem lehetett közöttünk semmi. A vicc az, hogy olyan is volt közöttük (igaz, ő még tizenéves koromban), akit én kosaraztam ki, ráadásul kétszer is, majd amikor már köszönésre se méltatott és járni kezdett egy másik lánnyal, éveken át (!) vágyakoztam és sírtam utána, és arra vártam, hogy újra megkeressen.
Tudom, hogy ez nem normális, de mit tudnék tenni? Csak nagy ürességet érzek magamban, és bezártság-érzést, amikor a barátom a jövőnkről beszél, és, hogy gyerekeket szeretne. Úgy érzem, mintha a családalapítással börtönbe kerülnék és végleg bezárulna az életem, és mintha már semmi jó se történhetne velem a jövőben. Szeretem a barátomat, de sokszor azt szeretném, hogy megint egyedül legyek, és az elvi lehetősége meglegyen annak, hogy bármikor besétáljon az ajtómon a Nagy Ő.
Tudom, hogy ez az egész több sebből vérzik, a hiba bennem van stb., de nem tudom, mit kezdhetnék az üresség-érzéssel, hogyan becsülhetném meg jobban a férfit, aki mellettem van, és hogyan lehetnék boldog mellette, illetve tehetném őt boldoggá. :( Nincs pénzem pszichológusra, de talán, ha legalább azt tudnám, mi a betegségem neve, találhatnék jó könyvet a témában, ami segíthetne...
Bocsánat, időközben jött egy új válasz: az előző kommentemet a 8. válaszolónak írtam.
Kedves kilencedik! Olyan jó, hogy vagytok! … Közben persze olyan rossz, hogy vagyunk :( , de az mégis csak szerencsés, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó, és az ember nem egyedül szenved. (Bocs. :( ) Ha rájövök a megoldásra, megírom! … De a legjobb az lenne, ha olyan írna, aki hozzánk hasonló volt, azt "meggyógyult"/megváltozott... Már, ha lehet egyáltalán változni...
válasza:
válasza:#8 vagyok, 29 leszek nyáron - a 2-3 évet csak amiatt jelöltem meg, mert ha jól számolok, 32 (31?) éves korodban jöttetek össze a barátoddal. Igazából bármennyit írhattam volna. Nem vagyok (soha nem is voltam) kelendő, és a mindennapok során már nem is ismerek meg új embereket, így esetemben nem is egyszerű véletlen, hanem inkább valami csoda kellene, hogy e két tényező ellenére is összejöjjön valami. Netes társkereső nem opció.
Plátói, elérhetetlen azonban szinte mindig van; most épp lassan 1 éve vagyok "rágyógyulva" valakire, aki ugyan - tudomásom szerint - egyedülálló, de még emberként sem érdeklem, nemhogy nőként, sőt, néha úgy tűnik, enyhén irritálom is. Nyilván én is tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem normális és ostoba dolog ez, de ettől még nem múlik el.
Jövőre töltöm a 30-at, szóval nekem is eltelnek a huszonéveim gyakorlatilag a semmivel; épp most van 6 éve, hogy véget ért az utolsó kapcsolatnak nem igazán nevezhető valamim, és előtte is ennyi volt a maximum, ami nagy ritkán összejött.
12-es: nem baj, hogy nem vagy szakember, attól én még nagyra értékelem a tanácsaidat és a segítő szándékot. :) ... Sajnos, sztem szakember sem tudna érdemben segíteni, max. felírna vmilyen szorongáscsökkentő gyógyszert, hogy ne agyaljam túl a dolgokat, és azért, hogy szőnyeg alá söpörjük a problémát. De ilyen ingatag alapokra házasságot építeni valóban nem szabad, gyereket vállalni meg pláne nem. Ugyan én nem értem pontosan, az eddigi viselkedésemben mi utalhat skizofréniára (még ha csak a nagyon enyhe formájára is), de sztem, ha beleugranék ilyen feltételek mellett a családállapításba, és vmilyen csoda folytán teherbe is esnék, kikövezett utam lenne az összeomláshoz... (Rákerestem a skizofréniára: néhány nőnél terhesség után jelentkezik.) Egyébként a párom nagyon megértő, de ez persze akkor is arculcsapásként érné. :( ... Viszont neki járna egy normális élet egy normális nő mellett, aki megadja neki mindazt, amire vágyik.
A szünet gondolata bennem is felmerült, de amilyen lehetetlen vagyok, sztem az nem lenne elég, hiszen tudnám, hogy egyszer véget ér és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nekem vszínűleg az kellene, hogy kidobjon - utána egyből ő lenne a Nagy Ő, akit visszasírhatnék... A lényeg a távolság. Sajnos tényleg lehetetlen vagyok...
13-as: igen, kb. 32 voltam. És teljesen váratlanul, véletlenek láncolata révén jelent meg az életemben, és szemelt ki magának, noha én sem voltam soha az a típus, akit körbeugrálnak a férfiak. Nem a külsőm miatt nem (mindenki azt mondja, csinos vagyok - jó, persze nem feltűnő módon csinos, inkább csak átlagosan), hanem inkább azért nem, mert mindig is feszengő voltam - főleg a férfiakkal - és emiatt vszínűleg úgy tűnhetett, velem nem lehet jól elszórakozni vagy elbeszélgetni + soká jutnánk el az ágyig (ami amúgy igaz is).
Azt hiszem, Neked most azt a kérdést kellene megválaszolnod, hogy ha ez az aktuális férfi, aki már egy éve reménytelenül tetszik, most hirtelen eléd állna és randira hívna, boldog lennél-e az öledbe pottyanó lehetőségtől vagy a kifogásokat keresnéd? ... Én csak most látom, hogy a barátom előtti korszakomban, egészen 32 éves koromig, a válasz valójában mindig az lett volna, hogy nem örültem volna, és a kifogásokat kerestem volna, mert nekem nem a kapcsolat kellett, hanem a róla szőtt ábrándok. Mostanra annyi változott, hogy jobban el merem hinni, hogy más férfiaknak is tetszhetek, és hogy nem feltétlenül kerültem volna lapátra, ha vmelyik plátói szerelmemnél bepróbálkoztam volna. De még mindig több örömöt találok az elképzelt dolgokban, mint a valóságban... Vszínűleg ezért is vonzódom még mindig (immáron kb. három éve) egy általam alig ismert férfihoz...
válasza:Szerintem én is a kifogásokat keresném vagy ami még "jobb", azonnal elmúlna az érdeklődésem. Utóbbira már volt példa. Pár hónapig egy munkahely, jól összebarátkoztunk, nekem nagyon bejött, de ő még akkor nős volt. Majd elváltak útjaink, de telefonon + neten tartottuk a kapcsolatot. Később elváltak a feleségével. Megbeszéltük, hogy találkozunk, tudtam, hogy az már nem baráti találkozó lesz, madarat lehetett volna velem fogatni... Jó is volt egy nagyon rövid ideig, kb. pár hétig, de a végére már minden bajom volt, ha találkozni "kellett". Szóval a nagy epekedéstől egészen a szabadulni akarokig jutottam, pedig ki tudja, lehetett volna ebből bármi...
Szerencsétlen egy "defekt" ez, annyi biztos.
Hogyhogy a barátod esetén nem kerestél kifogásokat? Miben más ő vagy volt más a helyzet, amikor összejöttetek? Ez akár egy lényeges pont is lehet, persze nem biztos.
(#8, #13 voltam)
válasza:Kérdező!
Semmi nem utal nálad skizofréniára. Az ennél súlyosabb beteség. Én se vagyok semmi ilyesmi. Papírom van róla😀
#9
16-os: igaziból, kezdetben nála is a kifogásokat kerestem, illetve, jó szokásom szerint azzal kezdtem, hogy jelenleg nem érzem nyitottnak magamat egy kapcsolatra (ez egyébként igaz is volt), de ettől függetlenül találkozgattunk, és mivel ő nagyon kitartó volt, és kedves, egy szavam se lehetett, így végül belementem... Mondjuk, ehhez kellett a jó időzítés is. Már 32 voltam, túl sok csalódáson sok plátói szerelemben, és egy kicsit az is benne lehetett részemről, hogy már tényleg itt az ideje egy igazi párkapcsolatnak. Kb. öt éve egyébként volt dolgom egy hasonlóan kedves fiúval, aki ellen szintén nem tudtam mit felhozni, mégis kerestem a kifogásokat, és amikor túl voltunk egy-egy találkozón, én mindig azt számolgattam, hogy még hány szabad napom van a következőig... Szóval, eléggé durva vagyok :( , de látod: történnek néha csodák. Más kérdés, hogy most csak egy fokkal vagyok jobb helyzetben, ... de az én esetemben már ez is valami. (Egyébként az érdeklődés elmúlás is komoly gond nálam is, nem csak a kifogások keresése...)
Megkérdezhetem egyébként, hogy a netes ismerkedést miért zárod ki? ... Ott egész sokáig el lehet húzni a levelezést/online beszélgetést a személyes találkozóig... (Én már csak tudom...)
17-es: köszönöm, ez megnyugtató. :)
válasza: válasza:Beleszólhatok? O:)
Kérdező, milyen párkapcsolati minták vannak előtted? Ne írd le, ha nem akarod, de gondolkodj el rajta. Elsősorban a szüleidre gondolok, de akár olyan családtagokra, barátokra akiknek mélyebben belelátsz / beleláttál az életébe. Ez mind befolyásolhatja a gondolkodásodat, viselkedésedet párkapcsolat terén.
Pl. az, hogy anyu javarészt egyedül nevelt fel, apu is inkább magányos farkas típus abban csapódik le nálam, hogy túl jól elvagyok egyedül, biológiai órám, hogy gyereket kéne szülni, mielőtt túl idős leszek hozzá, egyszerűen nincsen.
Ha már rossz példa:
"bármikor besétáljon az ajtómon a Nagy Ő" Ez engem kicsit a mesékre emlékeztet. Tudod elveszi a kondáslegény a királykisasszonyt vagy a Hófehérkét a herceg "és boldogan éltek míg meg nem haltak. VÉGE" Pedig a "Nagy Ő"-t megtalálni nem a végcél, hanem valami nagyon nagynak a kezdete: kapcsolatot fenntartani, kommunikálni, nem beleposhadni stb. (Nem véletlenül tér el ettől a Disney, a hercegnő pedig megmenti önmagát.)
Szerintem is nagyon idealizálsz. Tökéletes kapcsolat nincsen. Tenni kell azért, hogy működjön.
Apropó, tenni kell érte: beszélgess ezekről a pároddal. A leírásod alapján nyitott lehet ezekre.
A leírásod alapján rengeteget fejlődtél mellette. Kérdés, hogy szétfejlődtetek-e. Ahogy te is magabiztosabb lettél, kinyíltál a világra, a lehetőségekre, másra is igényed támadhatott, mit eddig, megváltozhattál, az értékrended átalakulhatott... ezt innen a képernyő túloldaláról nem lehet megmondani. Ismertem ilyen párt, ott szigorúan és maradian nevelt falusi fruskából lett nagyvárosi lány. Szétmentek, de alapvetően a kommunikáció és közös problémamegoldás hiánya miatt. A csaj, ha tapasztal egy kicsit a nagyvilágból, felnő (mármint agyban is), valakinek nagyon jó fogás lesz.
Amúgy hasonlóan introvertált, aszociális nyavalyás vagyok, mint te. Nehezen engedek közel magamhoz embereket, szükségem van egyedüllétre, alkotómunkára. A legbiztosabb jele annak, hogy valakivel működne a párkapcsolat nem az, hogy messziről csodálom, hanem hogy feltűnően jól érzem magam a társaságában: zökkenőmentes beszélgetések, kellemes csöndek, egyszerűen "nem zavar" a jelenléte. Igen, pont az ellentéte annak, amit a #18-as hozzászólásodban leírtál.
Plátói / Viszonzatlan téma:
"Ha legálább egyszer kiderült volna, hogy az illető egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeltem, akkor talán el tudnám hinni ezt a maszlagot, de így hogy?🤷"
Aú, fájt, ezt túl jól ismerem :\
Szar ügy, de meg kell tanulni az ilyeneket elengedni. Teljesen úgysem lehet, az ilyeneknek mindig különleges helye marad az ember szívében, még ha nem is beszélünk róla. Viszont az, hogy nem tudsz ezek miatt normálisan működni és - lássuk be - csak magadat szomorítod velük, az nagyon nem jó. Nem kell rajta rugózni, el lehet engedni mosolyogva is a gondolatot, "örülök, hogy megismertem _őt_ és része volt az életemnek, de most már ennek az érzésnek nincs helye az életemben". Semmi dráma.
Nagyon nehéz, de tudd, hogy nem feltétlenül kell magad rosszul érezni miatta.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!