Velem van a baj, vagy csak türelmetlen vagyok?

Egy éve ért véget az első párkapcsolatom, 5 évig voltunk együtt. Én szakítottam, nem voltam már szerelmes, nem volt jövője, így elköltöztem, békében, vita nélkül. Nagyon nehéz volt az első két hónap, aztán lassan kezdtem magamra találni. Élveztem a függetlenségemet, hogy azt csinálok, amit akarok. Az egyetemre koncentráltam, találkoztam sokat a barátaimmal, sportoltam, elutaztam egy barátnőmmel nyaralni...stb. Persze néha rámjött, hogy jó lenne valaki, de nem kerestem, meg nem is vágytam kalandokra, gondoltam majd jön, ha jönnie kell.

Egy hónapja összejöttem egy férfival, akivel már 1 éve egy akkori munka kapcsán ismertük egymást. Nagyon édes és gondoskodó és nagyon szeret. Igazából minden, amit azt mondom, hogy szeretnék egy pasitól, megvan benne. Nagyon figyel rám, meglep olykor, őszinte, lehet vele beszélni bármiről, egyezik az érdeklődési körünk, jó a humora, nagyon jó a szex...stb. Szinte tökéletes. 10 évvel idősebb nálam. Mégis van bennem valami gát, amivel nem tudok mit kezdeni, próbálom védeni a kis saját életemet és határaimat. Neki igénye, hogy minél többet találkozzunk, hogy ha lehet aludjunk együtt minden este. Közben nem zavarja, ha én programozok, vagy barátnőkkel vagyok, csak utána szeretné, hogy hozzá menjek haza. Nekem kicsit túl hamar fel is vetette az összeköltözés lehetőségét. Beletartozik, hogy én egyetemre járok és mellette dolgozom is, így elég kevés szabadidőm van. Ő szereti a munkáját, de kicsit ki van égve benne, illetve magának osztja be az idejét és nem is kell halálra melóznia magát, szóval neki sokkal több ideje van. Olykor, ha sokáig suliban vagyok, akkor is odaszalad, csak egy puszira, hogy tudjunk találkozni. Nekem pedig ez néha sok és gyors. Mióta összejöttünk minden nap találkoztunk, de közben meg nem korlátoz semmiben, mert azt csinálok, amit akarok, hozzám igazítja a dolgait. Mikor együtt vagyunk, akkor jól érzem magam vele. Mégis van bennem valami elakadás, nem érzem azt a rózsaszín ködöt, ami nála van, nem érzem, hogy hiányzik, ha nem vagyunk együtt. Néha parázok, hogy komoly lesz ez, és korban már én is ott vagyok, hogy nem kalandokra vágyom, meg hát nem ördögtől való ötlet a házasság meg ilyenek. Csak félek, hogy ha ebbe beleengedem magam, akkor feladom a szabadságomat, ami persze, kell egy kapcsolatban is, hogy legyen, de az más. Azt se tudom eldönteni, hogy szerelmes vagyok-e, vagy csak idő kell még az érzéseimnek. Közben meg az is bennem van, hogy csomó nő ilyen pasira vágyik, olyan nehéz találni olyat, akivel ennyire sok minden klappol, olyan sok felszínes, egyszerű ember van, meg ha elszalasztom ezt, mi van, ha megbánom majd...stbstb.

Meg vagyok zavarodva és csomót kattogok ezen, de nem tudok előre jutni.

Arról dumáltam már vele, hogy nekem fontos a személyes tér, hogy kell, hogy egyedül legyek olykor és ezt megértette, csak közben mégis van egy félelem bennem, hogy rámakaszkodik kicsit. Neki most én vagyok a nagy történés az életében, mondja is, de nekem meg csomó minden más is van.

Voltatok már hasonló helyzetben?

Mit gondoltok, mit kéne csinálnok?

Köszi!

26/N